Csinódi népköltészet. Az Úz-völgyi csángók folklórhagyománya
2010.05.26.

Vadromantikus havasi tájon, modern komfort nélkül, viruló népi kultúrát őrizgetve élnek az Úz-völgyi csángók. Arrafelé tán a madár sem jár, néprajzos viszont annál több. FÜRTH ESZTER RECENZIÓJA.

Képek a kötetből
Képek a kötetből

Az Uz vidéke vadregényes havasi táj, mindenfelől magas, meredek, fenyvesnőtte; itt-ott szép sziklaszálakkal ékes havasok keretelik be a folyam szükre szabott völgyét, hol csak is a zajongva rohanó pataknak és az utnak marad fösvényen kimért helye” - írja Orbán Balázs 1868-as, Székelyföldet bemutató munkájában. Magyar Zoltán ezt a végletekig romantikus tájat járja be könyvében, felsorakoztatva népmesékbe és székely bácsis történetekbe illő adatközlőit. Ezek a kedves figurák egyben a néprajzosok álmai is: mindenre emlékeznek, mindenről van egy érdekes történetük vagy versük, hihetetlenül közlékenyek, narratív és előadói képességeik pedig a nagy népi mesélők sorába emelik őket.

Ezek a folklorisztikai gyöngyök az erdélyi vadromantika kellős közepén éldegélnek a Csíki-havasokban. Magyar kiemeli, hogy ez a táj a gyűjtés szempontjából nem díszlet, hanem a színpad maga, így a környezet szervesen beépül az itt élők kultúrájába. A harapnivalóan friss táj érintetlenségét garantálja, hogy a falvak máig csak gyalog vagy terepjáróval közelíthetőek meg, a villanyt csak a kétezres évek elején vezették be, telefonhálózat pedig még nem érintette e paradicsomi vidéket. Amellett, hogy a táj egyaránt kifogástalan hátteret kínálhatna romantikus regényeknek, ifjúsági kalandfilmeknek vagy óvodásokat megszólító bábjátékoknak, elzártsága miatt a néprajzi kutatások fellegvárát is jelenti. Csinódon és környékén a huszadik század végéig valódi, társadalmi funkcióval bírtak a mesék, ráolvasások és rítusénekek, az ezeket ismerő embereket pedig kitüntetett krónikásként és szent emberként tisztelték.


Magyar Zoltán kutatási terepe kincset érő folklorisztikai zárvány, ahol, mint azt ő maga is megemlíti, a néprajzos megjelenése nem számít rendhagyó eseménynek. Ennek is köszönhető, hogy - amint azt Magyar megemlíti -, az Úz-völgyi csángó telepek kutatástörténete alig másfél évtizedre tekint vissza, mégis idővel jó eséllyel lehet egyike a legalaposabban feltárt erdélyi tájegységeknek. Csinódon, Lesődön és Egerszéken nehéz elbújni a néprajzosok elől. A szokások és emberek alapos tanulmányozottságát mutatja például, hogy a fontos adatközlő, Karácsony Gyula rendszeretetéről tanúskodó kabátlerakási módszerét Magyar még le is hivatkozza (Hoppál Mihály Hunor is lejegyezte). Az apró, néhány lelket számláló településeknek ez a pedáns, mindenre kiterjedő kulturális feltérképezése félelmetes hasonlít az egy-az-egy léptékű térkép borgesi látomásához. A megőrzés e szimulákrumszerű, az eredetet eltakaró és megszüntető néprajzos anomáliája Magyar Zoltán gyűjteményén is érződik. A vidék öregjeitől igyekszik minden tudást összegyűjteni, hogy még a zárványszerű kultúra végét jelentő haláluk előtt elkészítse az új, az utókor számára hozzáférhető csinódi népköltészetet.

Mindamellett Magyar gyűjteménye igazán kellemes olvasmány. Már a bevezető jegyzetek is afféle történetgyűjteményként olvashatók, hiszen itt ismerhetjük meg a nem kis elbeszélői tehetséggel megáldott adatközlőket, életüket és rivalizálásukat. Ezek a részek, meglepő módon, izgalmasabbak, mint maguk a mesék és legendák. Magyar fő adatközlője, Karácsony Gyula a kántorságtól a vőfélyeskedésen át a mesemondásig a vidék szerepkörhalmozó polihisztora, a falu univerzális showmanje. Nagy riválisa és egyben tanítómestere a szintén zseniális beszélőkével megáldott Fikó Béla, a csinódi szentember, akinek közösségösszetartó szerepét átvette Karácsony; Fodorék pedig egy elragadó házaspár, akik egy Rumcájszéhoz hasonló házikóban laknak.

Az adatközlők közül kiemelkedik Karácsony Gyula, nemcsak azért, mert az anyag nagy része tőle származik, hanem ezért is, mert elsősorban az ő szempontjából látjuk az Úz-völgyének életét, hiedelmeit és szokásait. Magyar kifejti, hogy nem akart egyéniségmonográfiát készíteni, ezért is vett bele kutatásaiba más közlőktől származó anyagot is. Ugyanakkor munkájának középpontjában nem annyira a csinódi mesék, hanem Karácsony Gyula memóriája és személyisége áll. Többször is előkerül a Karácsony és Fikó közt húzódó konfliktus, nemcsak a bevezetőben, hanem a gyűjteményen belül is. Egy-egy anyag több verzióban, esetleg kiegészítésekkel tűzdelve jelenik meg, mutatva a különböző elbeszélők ismereteinek, véleményének különbségeit. Ilyen esetekben előbukkan mind Karácsony mind Fikó részéről a gyűjtő óvása a helytelen verzióktól, ami utalhat a két férfi közt húzódó rejtett rivalizálásra.

A könyv gyűjteménnyel foglalkozó része, a maga mindenre kitérő, aprólékos, részletekkel súlyosbított jellegével meglehetősen nehézkes lenne, ha nem dobná fel Karácsony Gyula szellemes stílusa és a történeteiből áradó friss, erdélyi levegő. Az idős bácsi nyelvi leleményei, izgalmas történetvezetése és élettel teli poénjai megmentik a kötet velejét alkotó anyagot, nem hiába áradozik annyit róla Magyar. Igazán megmosolyogtató például A két testvér fiú meséjében a mindent megduplázó fazékból kiugráló morcos öregemberek csapata, vagy az erejét demonstrálandó testvérét könnyű szerrel a földhöz verő János, az embereket rémisztgető, rekegő elbeszélése pedig elsőrangúan fokozza a feszültséget.

Karácsony Gyula valóban egy folklorisztikai kincs volt, de ahogyan ő, úgy a mese társadalmi funkciója is halott, nekünk pedig nem marad más, mint az alapos, ám nélküle élettelen néprajzi gyűjtemény.

Szerző: Fürth Eszter
Cím:  Csinódi népköltészet. Az Úz-völgyi csángók folklórhagyománya,  Szerző:  Magyar Zoltán,  Kiadó:  Balassi Kiadó,  Kiadás éve:  2009,  Terjedelem:  572 oldal,  Ár:  3800 Ft
Megítélt támogatás: 500 000 Ft
Támogató: Népművészeti Kollégium
A kötet megjelentetésére (2008)