Ránki Dezső koncertje / MűPa
2009.12.14.

Ránki Dezső szólóestjein rég nem az a kérdés, a művésznek sikerül-e megfelelően megszólaltatnia a műveket. Hanem hogy mikor mennyire kerül velük személyes kapcsolatba, s hogy a pillanat varázsa, az ihlet és a diszpozíció milyen mértékben ragadja magával a művészt és közönségét. MACZKAY GÉZA CIKKE.

Ránki Dezső
Ránki Dezső
A Zongora”-ciklus amúgy is alighanem a legrangosabb hazai fellépési lehetőség – és ez már a műsorválasztásban is megmutatkozik. Ránki Dezső műsora nemcsak igényes és mély: a művek kiválasztása és összeállítása míves gondról tanúskodik. Bartók, Debussy és Liszt – ebben a sorrendben – magában is izgalmas, hiszen egymást követő, egymástól sok mindent tanuló, mégis sok mindenben más utat kereső szerzők művei szólalnak meg egyetlen este. A műsor első felének darabjai között közös vonás, hogy a Kolindák és az Images is két-két ciklusból áll. Tematikusan pedig e művek egyszerre „világiak” és „szakrálisak”, ami a Kolindák esetében egyértelműbb, de Debussynél is – különösen a második ciklusban – a harangszó, a templom nemcsak a művek címében van jelen. És persze a második részben megszólaló Liszt h-moll szonáta sem mentes a transzcendenciától, sőt.

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem egy szóló zongora számára komoly kihívás: a Zeneakadémia megszokott és magától értetődő intimitása helyett itt meg kell teremteni, fel kell építeni a kapcsolatot a közönséggel. Ránki Dezső hangversenyének viszont talán a kezdete sikerült ebből a szempontból a leginkább: a Kolindák első ciklusa olyan természetesen, egyszersmind magyarázó értelmezéssel szólalt meg, amilyet még Ránkitól is ritkán hallani. A második ciklus is hibátlan volt, de a személyességet, a tételek logikus egymásutánját kevésbé éreztem. Talán egyetlen olyan vonása volt az előadásnak, mellyel vitába szállnék: a kissé túlzengetett zárások, melyek olykor nyekkenéssel maradtak abba (pedálhiba?).  

Ránki Debussy Images-ában is előszeretettel pedálozott, kissé talán többet is a kívánatosnál, már ha az a cél, hogy minden világosan hallható legyen. Másrészt viszont ismét – mint már annyiszor – tökéletesre kikevert színeket hallhattunk, és a két (sőt – a kottakép alapján –  három!) kéz mindegyike más-más hangszínen szólalt meg. Ami a művek lényege, sőt alighanem valamennyi Debussy-zongoramű ars poeticája. Nekem az Hommage à Rameau tetszett leginkább, talán a tétel rejtett, de ezúttal előkandikáló humora miatt. Az Et la lune (az ismertetőben: lupe) descend sur le temple qui fut, vagyis a második sorozat középső darabja viszont – úgy éreztem – ennél sokkal többet rejt, a szépség itt némiképp az izgalom rovására ment, és ezért ismételten a túlpedálozást érzem felelősnek. A kétszer három darab egészében mégis a legnemesebb Debussy-előadások színvonalát hozta.

Liszt az 1850-es évek közepén.
Liszt az 1850-es évek közepén

Liszt h-moll szonátája esetén ismét nem az volt a kérdés, Ránki megbirkózik-e a mű extra technikai kihívásaival, de még csak nem is az, a művész mit gondol a darabról, hisz repertoárjának régóta egyik kitüntetett opusza képezte a koncert második félidejét. A h-moll szonáta ilyen színvonalú interpretációjában kiemelten az az izgalmas, miben lesz más, miben lesz egyedi a megszokotthoz képest. Ám erre a legnehezebb válaszolni is. A h-moll szonáta ezúttal talán kevésbé mutatta mefisztói arcát, és többet hallhattunk akár Margitból, akár Faustból. Vagyis nem annyira különféle világszemléletek, princípiumok vitáztak egymással, sokkal inkább egyetlen portrét jártunk körbe több oldalról. Igazán férfiasan jöttek a dübörgős felkiáltójelek és az átélt kérdőjelek, de az idézőjel – hogy a központozásnál maradjunk – kevéssé jellemezte a szonátát. A fugatóban hiába kerestük a kacajt. És hiába sikerültek technikailag könnyen a legnehezebb részletek is, ez súlyos könnyedségnek tűnt. Ránkival és lemezre is rögzített előadásával mindez összhangban áll, mégis úgy éreztem, mintha ezúttal a nyolcvanas évek idősödő Lisztjének művét hallottam volna. Ami persze nem hiba, sőt kimondottan izgalmas csemege. Ebben az értelmezésben a nagyon finoman adagolt női princípium adta a megváltás élményét, pl. a 711-es ütemmel kezdődő Andante sostenuto vagy a mű legvégének éteri hangzatait hallván. De hogy ez az értelmezés nem mindenki számára „jött át”, azt jól érzékelteti, hogy ezúttal elmaradt az a viharos taps, melyet Ránki koncertjein megszokhattunk. Hangsúlyozom: nem az előadás minőségének szólt a tetszésnyilvánítás visszafogott volta – inkább a székünkbe szögezett minket a darab ilyen kacaj- és feloldásmentes előadása.


Vö. Fáy Miklós: Dedi Kúl

Szerző: Maczkay Géza
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2009. december 9.
Megítélt támogatás: 2 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A Jakobi Koncert Kft.-nek a Zongora hangversenysorozat megrendezésére (2009)