Keller András tud valamit. Amikor alig több mint két éve átvette a Telekom Zenekar vezetését, sokan a fejüket csóválták: megint egy hangszeres, aki vezénylésre adja a fejét. Suszter, kaptafa. MACZKAY GÉZA ÍRÁSA.
Én nem tartoztam az előítéletesek közé – már csak azért sem, mert nagyra becsülöm Kocsist, Takács-Nagyot vagy – másfelől – Végh Sándort és Edwin Fischert, a karmestert. De amikor annak idején egyik első közös hangversenyükön egy rendkívül nyers Schubert Nagy C-dúr szimfóniával rukkoltak elő, kezdeti lelkesedésem kissé alábbhagyott. Aztán eltelt két és negyed év – most, a Concerto Budapest keresztelőjén azt kellett gondolnom: Keller András tud valamit.
![]() Keller András |
A műsor is image. A mondanivaló egyértelmű: magyar – vagy magyaros – művek (élükön a be nem konferált, pontosabban a bekonferálás ellenében előadott Strauss-polkával), leszámítva persze a kötelező Haydnt, a művészek magyarok – éljenek itthon vagy külföldön –, az ízlésvilág pedig elég széles: Brahms Magyar táncaitól Bartók Concertójáig, a nyaktörő Liszt-zongoraversenytől a szimpatikus Snétberger megnyerő filmzenéjéig. Egy „nyerő” zenekarnak pozicionálnia kell magát. Ez a műsor ebben aligha segített: egy ilyen egyveleg arctalan. Vagy másképp fogalmazva: lehet jó is, rossz is.
Ezúttal persze inkább jó volt – már ami a koncert egészét illeti. Nekem mondjuk nem hiányzott az elejéről az Éljen a magyar, de legalább megtapasztalhattuk, Brahms mennyivel igényesebben, még ezekben a közhelyektől nem ment műveiben is mennyivel kevésbé közhelyesen nyúl a zenekarhoz, mint Johann Strauss. Haydn Trombitaversenye éles váltás volt – nem is sikerült annyira, mint amennyivel magasabb nagyságrend ez a kései opusz az előtte megszólalóknál. Velenczei Tamás szólója korrekt volt, bár nem hibátlan. Egy nagyszerű zenekari trombitás szólója. Soha rosszabbat, de a mű egésze kissé laposra sikeredett – holott alighanem ez az a műsorszám, mely a karmester kedvéért került az amúgy sem nyúlfarknyi estébe.
Snétberger Ferenc Emphaty című műve kellemes kikapcsolódást hozott. Modernsége Debussyn amonnan keresendő, de ezúttal ez nem fájt: a művész – szokás szerint nem makulátlanra hangolt gitárjával – annyira megnyerő személyiség, hogy szívesen hallgattam. És egy olyan zenekarnak, melynek a szponzora épp most szállt ki az együttes nevéből, nem árt azzal foglalkoznia, hogy akár filmzenék hibátlan eljátszásával is lehet a napi betevőt keresni...
![]() Keller András és zenekara az együttes egy korábbi koncertjén |
Egyfajta manuális görcsösség az egész első részben jellemezte Kellert – ami Bartók Concertójában egyszerre eltűnt. Az est karmesteri szempontból alighanem legnehezebb művében Keller „szárnyakat kapott”, és végre szabadon vezényelt. Intései továbbra is világosak maradtak, de láthatóan feloldódott. A mű mindegyik tétele karakteresen szólalt meg, kiemelném a második tétel precíz, hangszínekben gazdag játékát, illetve a zárótétel sodrását. Az együttes kiválóan muzsikált, a vonósok együtt szóltak, a fúvósoknál a szép egyéni teljesítmények (fagott, fuvola) mellett a szimfonikus hangzást emelném ki, de igazán az összhatás az, ami miatt nem lehetetlen, hogy a zenekar máris jó úton halad az ünnepi megnyitóban kitűzött cél felé – hogy az ország legjobb zenekara legyen. A „legjobb” persze relatív, a magamfajta zenekedvelő beéri annyival is, ha a Concerto Budapest olyan jó lesz, hogy bármikor érdemes legyen elmenni a koncertjükre. És ismét kezdünk itt tartani. Amiből még az is alig-alig von le, hogy egy ilyen Bartók után nem esik egyértelműen jól egy újabb Magyar tánc. No de én még emlékszem azokra az időkre, amikor a Ferencsik vezényelte ÁHZ is mindig a Denevér-nyitányt adta rá, akár a Concerto után is. Abból a zenekarból ma már bizonyítottan az ország egyik legjobb együttese vált. A Concerto Budapestnek pedig a jelek szerint ehhez kevesebb idő is elég lehet.
Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Időpont: 2009. december 7., Megjegyzés: az NKA által nem támogatott