Én nem tartoztam az előítéletesek közé – már csak azért sem, mert nagyra becsülöm Kocsist, Takács-Nagyot vagy – másfelől – Végh Sándort és Edwin Fischert, a karmestert. De amikor annak idején egyik első közös hangversenyükön egy rendkívül nyers Schubert Nagy C-dúr szimfóniával rukkoltak elő, kezdeti lelkesedésem kissé alábbhagyott. Aztán eltelt két és negyed év – most, a Concerto Budapest keresztelőjén azt kellett gondolnom: Keller András tud valamit.

Keller András

A műsor és a körítés persze kellően (?) ünnepi volt december 7-én a Művészetek Palotájában. Ünnepi beszédre egy ilyen alkalommal persze szükség van. De kell-e műsorvezető? Főleg, ha Borbás Mária csak aranyoskodni tud, zavarban vagy ál-zavarban személyeskedni, illetve olyan kérdéseket feltenni, melyekre egyetlen helyes válasz van. Be kell-e konferálni a szünetet? Illik-e fellépés előtt kizökkenteni a művészeket? Egy ilyen koncert – akárhogy nézzük – image. Ha ennek része a mostani konferansz, akkor az image elhibázott. Ha nem, akkor meg minek. Én nehezen viseltem, de szerintem ezzel nem voltam egyedül – Kocsis Zoltán nem is volt hajlandó a szájába rágott válaszra, amivel rögtön jól zavarba is hozta a műsorvezetőt.  

A műsor is image. A mondanivaló egyértelmű: magyar – vagy magyaros – művek (élükön a be nem konferált, pontosabban a bekonferálás ellenében előadott Strauss-polkával), leszámítva persze a kötelező Haydnt, a művészek magyarok – éljenek itthon vagy külföldön –, az ízlésvilág pedig elég széles: Brahms Magyar táncaitól Bartók Concertójáig, a nyaktörő Liszt-zongoraversenytől a szimpatikus Snétberger megnyerő filmzenéjéig. Egy „nyerő” zenekarnak pozicionálnia kell magát. Ez a műsor ebben aligha segített: egy ilyen egyveleg arctalan. Vagy másképp fogalmazva: lehet jó is, rossz is.

Ezúttal persze inkább jó volt – már ami a koncert egészét illeti. Nekem mondjuk nem hiányzott az elejéről az Éljen a magyar, de legalább megtapasztalhattuk, Brahms mennyivel igényesebben, még ezekben a közhelyektől nem ment műveiben is mennyivel kevésbé közhelyesen nyúl a zenekarhoz, mint Johann Strauss. Haydn Trombitaversenye éles váltás volt – nem is sikerült annyira, mint amennyivel magasabb nagyságrend ez a kései opusz az előtte megszólalóknál. Velenczei Tamás szólója korrekt volt, bár nem hibátlan. Egy nagyszerű zenekari trombitás szólója. Soha rosszabbat, de a mű egésze kissé laposra sikeredett – holott alighanem ez az a műsorszám, mely a karmester kedvéért került az amúgy sem nyúlfarknyi estébe. 

Snétberger Ferenc Emphaty című műve kellemes kikapcsolódást hozott. Modernsége Debussyn amonnan keresendő, de ezúttal ez nem fájt: a művész – szokás szerint nem makulátlanra hangolt gitárjával – annyira megnyerő személyiség, hogy szívesen hallgattam. És egy olyan zenekarnak, melynek a szponzora épp most szállt ki az együttes nevéből, nem árt azzal foglalkoznia, hogy akár filmzenék hibátlan eljátszásával is lehet a napi betevőt keresni…

Keller András és zenekara az együttes egy korábbi koncertjén

Liszt Esz-dúr zongoraversenye aztán igazi élményt hozott. Noha Kocsis se kezdett hibátlanul, de az Esz-dúr zongoraverseny magánszólama igen ritkán hallható koncerten minuciózus precizitással előadva. Alighanem a „lényeg” rovására menne, ha így történne… És ha a kezdeti kadenciákban hallatszott is egy-egy „vendéghang”, a későbbiekben szemünk kerekedhetett, Kocsis mennyire pontosan zongorázik. A negyedik tételt nemigen hallani ennél kikopogottabb ritmusban – és ilyenkor kiderül, Liszt „Glenn Gould-i” előadásmódja mennyire jogos, képes újat adni a darabból, melyet mindenki közeli ismerőseként tart számon. Keller Andrásé és a zenekaré az érdem, hogy ehhez megfelelő kíséretet nyújtottak, noha a karmester szemmel láthatólag „kapaszkodott” – de ez egy cseppet sem volt hallható. 

Egyfajta manuális görcsösség az egész első részben jellemezte Kellert – ami Bartók Concertójában egyszerre eltűnt. Az est karmesteri szempontból alighanem legnehezebb művében Keller „szárnyakat kapott”, és végre szabadon vezényelt. Intései továbbra is világosak maradtak, de láthatóan feloldódott. A mű mindegyik tétele karakteresen szólalt meg, kiemelném a második tétel precíz, hangszínekben gazdag játékát, illetve a zárótétel sodrását. Az együttes kiválóan muzsikált, a vonósok együtt szóltak, a fúvósoknál a szép egyéni teljesítmények (fagott, fuvola) mellett a szimfonikus hangzást emelném ki, de igazán az összhatás az, ami miatt nem lehetetlen, hogy a zenekar máris jó úton halad az ünnepi megnyitóban kitűzött cél felé – hogy az ország legjobb zenekara legyen. A „legjobb” persze relatív, a magamfajta zenekedvelő beéri annyival is, ha a Concerto Budapest olyan jó lesz, hogy bármikor érdemes legyen elmenni a koncertjükre. És ismét kezdünk itt tartani. Amiből még az is alig-alig von le, hogy egy ilyen Bartók után nem esik egyértelműen jól egy újabb Magyar tánc. No de én még emlékszem azokra az időkre, amikor a Ferencsik vezényelte ÁHZ is mindig a Denevér-nyitányt adta rá, akár a Concerto után is. Abból a zenekarból ma már bizonyítottan az ország egyik legjobb együttese vált. A Concerto Budapestnek pedig a jelek szerint ehhez kevesebb idő is elég lehet.