Legalább is mostanáig. Mert az Óbudai Társaskör galériájában, Komlovszky-Szvet Tamás legújabb kiállításán egészen konkrét (ha lehet ezt egyáltalán mondani), de legalábbis megtapasztalható ízelítőt kapunk abból, hogy milyen érzés ez. Mondhatom, fenomenális! Áthatolni az anyagon: hihetetlen, megdöbbentő, felemelő és szórakoztató, egyszóval földönkívüli élmény!

Mindebből a kiállítás totál-látványa még semmit sem árul el. Az összkép ugyanis végtelenül puritán: a boltíves, fehér falú pincében hat darab (fehér posztamensre állított, húsz-harminc centiméteres) fekete dobozt és egy embernagyságnál valamivel magasabb fekete hasábot látunk. S legfeljebb még azt, hogy valamennyi kocka tetején, illetve a hasáb előlapján kis, kerek lyuk tátong.  A mérnöki szigor szerinti minimál látvány hatása alatt, bemérve a szellősen berendezett helyiséget azt is észrevesszük, hogy a bal oldali rövidebb falon tükör nélkül látjuk a kiállítást, és ugyanott önmagunkat ismerős-idegenként – mert háttal -, kvázi látogatói mivoltunkban. Elindulunk az első műtárgy felé, és cirka hatvan centiméteres közelségben megpillantjuk a miniatűr szobrocskát a fényes lyuk tetején. Egy körömnagyságú, aranyló emberfejet. „Meg lehet ám fogni” – mondja pókerarccal és galériaviszonylatban váratlanul a kedvesen őrködő néni. „Egy másik világban vagyok”, gondolom válaszként, pedig még semmit sem értek.

S ekkor ér az elementáris élmény, ujjaim áthatolnak az anyagon: semmit sem fogok. A második doboz felé lépve, majd később ugyanez ismétlődik, köreimet egyre nagyobb élvezettel rovom, valahányhoz visszatérek és újra kísértem érzékeimet. A hasáb előtt visszafordulok: a szemközti falon újra magamat látom háttal, a kiállítás alkotórészeként, valószínűtlenül bár, mégis tetten érhetőn.

Komlovszky-Szvet Tamás egészen sajátosan gondolkodik a szobrászatról, a plasztikáról és a tömegről. Pontosabban: Komlovszky-Szvet Tamás gondolkodik a szobrászatról, a plasztikáról és a tömegről. Látszólagos pop artos indulása (ami csak tegnap volt, hiszen egy éve diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán egy Dániában és egy Hollandiában töltött tanulóév közbeiktatásával, most pedig DLA-hallgatóként koptatja az iskolapadot) azon nyomban konceptuális folytatásba torkollt. Ezzel még nem állna egyedül, viszont a játékos szabadság és a gondolati frissesség, amellyel szembemegy a köznapi tapasztalással, jellegzetessé teszik alkotói pályáját.

Első, nyilvánosság elé tárt műegyüttesét jelentéktelen-jelentékeny hétköznapi tárgyakból, gyufaszálakból (melyeknek a színes vége vált műtárgyképzővé), aprópénz-érmékből és vaskos szögekből rakta össze. Fejeket és kezeket formált belőlük. Már ezekben is a befogadó anyag és a befogadott téma kétértelmű viszonya a domináns: előbbiekben a könnyen ellobbantható, illetve beváltható, financiálisan mérhető embersors, utóbbiban a test hiánya – amikor is a tenyerét „süllyesztette” szögpárnába (Lenyomat sorozat) – kelt ambivalens asszociációkat.

Ezután jöttek a lebegő szobrok, amelyeket Vilt Tibor meglelt, de valóra nem váltott hasonló célú tervei ihlettek. A megoldás sikere itt már műszaki megközelítést is kívánt: a gravitáció leküzdése a japán gyorsvonatok mágnesesség elvén alapuló működése nyomán jött létre.

A jelen kiállítás művei az optikai hatások csalárdságát aknázzák ki, a dobozok belsejében konkáv tükrök között ülnek az apró plasztikák, s háromdimenziós képük vetül a térbe. Ha azonban megelégednénk a „trükk” megfejtésével, messzire kerülnénk a művek értelmezésétől, hiszen a tudományos tézis csupán eszköze, de nem lényege a műveknek.

A kérdésfelvetés tárgya megint csak az illúzió, aminek vizsgálatában Komlovszky-Szvet Tamás szobrai egyfajta végállapotot érnek el. És bár a király meztelen, azt itt senki sem látja.