Jelenetek az előadásból (Forrás: szegedikortarsbalett.hu)

Miközben a közönség szimpátiája nem csökkent, sőt alighanem növekedett az ezredfordulón a szegedi színházból kiebrudalt csapat iránt, a kritikaírásban lehetetlen nem észrevenni a tendenciát, amivel a szakírók előbb finoman, majd határozottabban jelezték fenntartásaikat Juronics Tamás csapatának munkájáról szólván.

Ez alól az idén huszadik születésnapját ünneplő csapat egyik, ha nem éppen legsikeresebb produkciója, a 2001-ben Szegeden, majd később Budapesten, a Thália Színházban is bemutatott Carmina Burana sem kivétel. A fényes közönségsikert mutatja, hogy a darab hét éve levehetetlen az amúgy igen széles repertoárról, a szegedi táncosok a fél világot bejárták vele, és még itthon is rendre teltházakat vonz, ahányszor csak műsorra tűzik. Persze nem létezik a „Közönség”, ahogyan a „Kritikusok” sem léteznek, mégis felvethető a kérdés – és nemcsak ebben az esetben –: mit keres az egyik, és mit nem talál a másik egy előadásban? A szakírók fanyalgására megvan a mindenkori alkotó bevett, nem kicsit demagóg mondata, miszerint ő nem a kritikusoknak, hanem a közönségnek készít előadást, azonban ne legyünk naivak: nincs is annál szebb, amikor a szakmai és a fizető közönség egyként vastapssal ünnepli a produkciót.

Vastapsból pedig jutott bőven a Szegedi Kortárs Balettnek története során: az együttesvezető Juronics Tamás számtalan interjúban felidézte a Carmina Burana szegedi bemutatójának estéjét, amikor a színház akkori fura urának döntése értelmében épp fedél nélkülivé vált csapatot a közönség majd’ félórás tapssal, állva ünnepelte. Az interneten kutakodva a csapat iránti rokonszenv további, a kortárs tánc világában merőben szokatlan jelenségeivel is szembesülünk: éppen a Carmina Buranáról személyes blogokban olvashatunk hosszas elemzéseket, melyek ugyan távol állnak a kritikától, az alkotó számára mégis szívet melengető lehet a tudat, hogy műve gondolataik formába öntésére késztet olyan nézőket is, akiknek nem ez a szakmájuk.

Nem tanulság nélkül való a hét évvel ezelőtti szakmai visszhang tanulmányozása sem, amely az előadás nagyszámú érdemeinek elismerése mellett többnyire kitér a problematikus elemekre is. Tóth Ágnes Veronika már felütésében finoman érzékelteti kifogásait: „A Carmina dekoratív, szórakoztató előadás, lenyűgöző látványvilággal, jó táncosokkal: végül is ez nem kevés.” Kaposi Viktória is készséggel elismeri, hogy „nagy erőket mozgató és látványos mű” Juronics darabja, Kaán Zsuzsa viszont egyenesen világszínvonalú előadásról beszél írásában.

A kifogások persze mindig érdekesebbek, mint a reflektálatlan rajongás, lássuk ezeket! Orff zenéje eleve problémás pont: emblematikus, „a 20. század egyik legnagyobb karriert befutott zenéje” (Kaposi), „lenyűgözően megalomán” muzsika, amit „túlkiabálni szinte lehetetlen” (Tóth). (Kaán Zsuzsa itt is inkább elismer: „beszédes hangkulisszának” tartja Orff háttérzenéjét.) „Juronics mintha azt a megoldást választaná, hogy ezt az eget-földet megrengető hangorgiát ugyanazzal a vehemenciával, végletességgel próbálja hasonló erősségű látvánnyá alakítani” – összegez Tóth Ágnes Veronika. Innen eredeztethető az, amit a Juronics-koreográfiáknak a mai napig gyakran felrónak: „egy-egy hatásos szcenikai elem sokszor többet nyom a latban, mint a táncos.”

A látvány elválaszthatatlan része az összhatásnak: a középkori vágánsénekekhez időben-térben nehézkesen megragadható, megfelelő elvontságú helyszínt képzelt el Molnár Zsuzsa. „Az arany és a vörös egyre mélyülő árnyalatainak érzéki tobzódásába érkeztünk: ez a darab a látvány mindenhatóságát hirdeti, a színek és képek áradatáról és Molnár Zsuzsa, a látványtervező szakmai virtuozitásáról szól.” (Tóth) Ebben a közegben „elevenedik meg egy primitív törzs profán, ösztönök által determinált élete… Kik ők? Egy fészeknyi emberszerű véglény valahol egy bolygón…” (Kaán) (A korabeli írások mindegyike egyébként párhuzamot vél fefeldezni Juronics csapatának akkori létbizonytalansága és a színpadon vergődő embercsoport sorsa között.)

A dalszámokból álló zeneműre nehézkesen lehetne összefüggő történetet felfűzni, és valóban, Juronics csak részben választja ezt a(z egyébként általa kedvelt) megoldást: a koreográfia „laza, epizodisztikus szerkesztés mentén építkezik… Az egymás mellé rendelt jelenetek közé szőve egy lineáris történet is fut; egy idegen, a közösségben helyét kereső, de nem találó lányt láthatunk, aki a darab végére végképp magára marad, s meghal.” (Kaposi) Kaán Zsuzsa szerint „az epikus cselekvéssorozatban – mint drámai epizód – búvik meg egy beteg lány szerelmének története. Alkalmat teremtve – a nembeli jelleget hangsúlyozó csoporttáncok és össztáncok mellé – intimebb pillanatok: egy női szóló, egy férfiszóló és ’a’ szerelmi kettős megkomponálására.”

„Érzékiség nélkül a táncszínpadi Carmina Burana nem is lehetne méltó társa a zenének!” – jelenti ki Kaán Zsuzsa, azonban Tóth Ágnes Veronika éppen ezeket, a szerinte szexista szcénákat kárhoztatja írásában: „nem szerencsés… a nyilvánvalóan közönségcsalogatónak szánt, édeskésen erotikus jelenetek alkalmazása, a félhomályban csábítóan fürdőző lányok látványa… A Carmina nőképének valóban érvényes olvasatát adja Juronics, egyetlen probléma van csupán, hogy a szerelmes versek vágyakozó, hímnemű lírai énjét egyszerűen azonosítja a nézőkkel.”