Simon Stephens: Pornography / Merlin Színház
2009.12.14.

A premierközönség alapján olybá tűnik, az angol nyelvű előadásokra már az a tény is szépen hoz nézőt, hogy angol nyelven angol anyanyelvű színészek játszanak. A ziccert azonban ezúttal nem sikerül kihasználni. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A brit Simon Stephens a megírás pillanatában egészen friss, kizárólag nagy-britanniai események inspirálta darabját érdekes módon először Hamburgban mutatták be – az ottani Deutsches Schauspielhaus és a hannoveri Theaterformen fesztivál rendelte meg tőle még 2005-ben –, a hazai premierre (Edinburgh, Traverse Theatre) egészen 2008-ig kellett várni. Ennek okát már több interjúban elmondta maga az Olivier-díjas szerző: nem a kísérletező, szinte a végletekig nyitott forma állította megoldhatatlan probléma elé a rendezőket – a szerzői utasítás szerint ugyanis akárhány színész játszhatja a darabot, mi több, a hét jelenet tetszőleges sorrendben előadható –, hanem a színházak művészeti vezetői tartották a darab témáját túl kényesnek.

A Pornográfia 2005. július 6-án és 7-én játszódik, egy nagyon zárt, pontosan kijelölt intervallumban, amelynek kezdő pillanatában bejelentik, hogy a brit főváros rendezi a 2012-es olimpiát, végső momentuma pedig a londoni metróban elkövetett, ötvenkét ember életét kioltó önkéntes merénylet, illetve az azt követő sokkos értetlenség. Az eksztatikus örömmámor csúcsairól zuhan Nagy-Britannia a poklok poklába, hiszen azok a fiúk, akik honfitársaik ellen követték el szörnyű tettüket, ott nőttek fel közöttük, s ezáltal érvényét veszti minden világértelmezési kísérlet. Stephens említi a Live8-et, a Boots drogériát, Sebastian Coe-t, a darabban Coldplay-számot dúdolnak, londoni terek, utcák, vasút- és metróállomások nevei, az agglomeráció és valamivel távolabbi vidékek települései sorjáznak, de nem politizál direkt módon. Az expateknek és a brit kultúrában jártasaknak ezek az utalások természetesen referenciálisak, beazonosíthatóak, aki viszont nem tudja maga elé képzelni például a Tube színes hálózatát, az könnyen magára marad az adathalmazban.

Azt a hideg, lélektelen helyet igyekszik a drámaíró megérzékíteni, ami akár gyilkossá is tehet. Azt a fogyasztóin kívül más kultúrát nem ismerő társadalmat, ami a nagy fogyasztásban önkéntes merénylővé izolál. Eközben azonban nem démonizálja, inkább analizálja a gonoszt. Nem menti fel, nem bocsát meg neki, de megérti, hogy az egymástól elszigetelt emberatomokra szétesett világban az emberatomok többé képtelenek érző lényekként viselkedni. „Pornográf időket élünk” – nyilatkozta Stephens, és a szót a sivár szinonimájaként használja. Ezért egy jó ideig még nem Zeitstück a közhelyeket hosszúverssé gyúró darab – és valószínűleg ezért érdekelte Magács László rendezőt is.


Ígéretes a színpadkép: ha jól számoltam, hét plexilap lóg a Merlin színháztermének csupasz betonpadlójáig, hátul pedig vetítővászon zárja a teret. Azon Prokaj Ádám videói futnak. Stephens nem részletezi a szcenikai utasításokat, lakonikusan csak annyit ír elő: „A pokol színei. Némák.” Nos, a vetítés némának néma, pokolinak pokoli. Mert annyira unalmas. Nem illusztrál – ami nem is baj, sőt! –, de a pesti metró bevágását csak nem sikerül elkerülni, amikor épp metróról esik szó a szövegben. Image-nek viszont gyenge és zagyva, a sok elmosódottból bennem egyetlen emlékezetes villanás sem maradt meg. Az átlátszó panelek mögül torzulva ér a nézőig a színész hangja, tompán és fénytelenül szólnak a mondatok. Az épp beszélőket kiemeli a reflektor, a többi színen levő ilyenkor a sötétben bújik meg. Öten játsszák a darabot – még egyszer: nincs szerzői megkötés a megkövetelt vagy optimális színészszámot tekintve –, három férfi és két nő, a szerepváltásokat apró jelmezmódosulásokkal vagy -cserékkel jelzik. Németh Fruzsina jelmezei egyébként teljesen jellegtelenek. Egyéniséget nem kölcsönöznek viselőiknek. Tucattermékek a tucatembereken.

Magács nem változtat a jelenetek sorrendjén – bár a szerző minden további nélkül ezt is megengedné –, nem töri még apróbb fragmentumokra a töredékeket, a jeleneteket megcímezi, azok pedig az adott karaktert általánosságban bár, de mégiscsak azonosítják (a nő, a terrorista, a tanár). Nem bonyolít, nem ad fel megfejthetetlen rejtvényeket. Legfeljebb az egyik jelenetben refrénszerűen megismételnek egy, a másikban elhangzott szövegrészletet, így zárul mindig vissza, önmagába a kör, így válik a helyzet kilátástalansága és a megoldás hiánya egyre nyilvánvalóbbá. A rutin és a monotónia rabságában vergődnek szereplőink, amiből ugyan ideig-óráig ki lehet törni, de a bizarr veszélybe menekülés után mindig, menetrend szerint visszatérnek a biztonságos apatikus megszokás komfortjába.

Az előadás ritmusa pedig nem megy szembe a darabbal: szigorúan monoton. A figyelem pedig egyre csökken. Lüktető világváros vagy sodródó embertömegek érzete, lappangó veszély, káosz helyett egyhangú unalom és totális érdektelenség, amit a színészi játék – a rendező színészvezetése következményeként – az elviselhetetlenségig fokoz. A lecsupaszított, absztrakt térben naturalista gesztusokkal (szoknya alá nyúlkálás, orrpiszkálás) operálnak, a verbális és a testnyelvi hangsúlyok ebben a közelségben iskolásan eltúlzottak, és izzadságszagú a viszonyok kisrealista megjelenítése. A végletekig stilizált díszletben mindez lehetetlen.

Mindössze egyetlen jelenet működik. Alexis Latham egy középiskolás korú, überlazaságával elfojtott agresszióját leplező, majd arra már képtelen, tanárnőjét megkívánó fiút, Jasont és a tanárnőt is eljátssza. Az, hogy a középkorú színész kamaszt imitál, hogy a hiphop sztárjairól és feka rapperekről levett, eltúlzott sztereotip gesztusokat használ, hogy szinte mondatonként váltogatja a társadalmi osztályra is utaló kiejtést ebben az egyedül eljátszott párbeszédben, nos, úgy gondolom, ezt a távolságtartó öniróniát várná el a tér.

Fotó
Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)
Vagy a totális eszköztelenséget, a szöveg performatív erejére hagyatkozást, amibe nem tartozik bele a felháborodás csípőre vágott kézzel jelzése, az idegesség pillanataiban a hajba túrás vagy a keresztbe tett kézzel járkálás, a korlátolt háziasszonyi lét hatalmas pislogásokkal, csicsergő hanghordozással történő kifejezése. Ez utóbbi regisztere, no meg a nézőtéri gimnazisták idétlen vihogása a fuck és cunt hallatán akadályozza meg a bealvást, és hirtelen élénkíti az egyébként újra és újra lankadó figyelmet. Fölöslegesen, mert rágódni nem érdemes rajta.


Vö. Marsalkó Eszter: Pillanatképek

Szerző: Papp Tímea
Cím:  Pornography,  Szerző:  Simon Stephens,  Rendező:  Magács László,  Jelmez:  Németh Fruzsina,  Videó:  Prókaj Ádám,  Asszisztens:  Kálmán Eszter,  Szereplők:  Sophie Thompson,  Alexis Latham,  Matt Devere,  Mike Kelly,  Sylvia Llewellyn
Megítélt támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás bemutatására (2009)