Egyébként is valószínűsíthető, hogy a PIM felolvasószínházi estjeinek törzsközönsége a témára fogékonyabbak közül verbuválódik, ráadásul a felolvasás rögvest elbizonytalanít az est céljait illetően: ismeretterjesztést fogunk látni, vagy egy dráma szárnypróbálgatását? Pedig ekkor még nem is tudjuk, hogy Kosztolánczy Tibor szövegébe jóval több szellemesség szorult, mint Kőháti Zsoltéba.
 Osvát Ernő. Máté Olga felvétele |
A felolvasószínház leggyakrabban az újonnan megszületett, vagy még születőfélben lévő dráma bemutatását szolgálja. Jó esetben kedvcsináló, mely felhívja a színházak figyelmét a szöveg értékeire, eloszlatja a kételyeket bemutatásuk problémáit illetően – szerencsére nem egyszer fordult elő a közelmúltban, hogy egy-egy Nyílt Fórumon, POSZT-on megtartott felolvasást a következő évad(ok)ban igazi bemutató követett. Kőháti Zsolt Osvátjával ez borítékolhatóan nem fog megtörténni.
A szöveg Osvát Ernő életének végső fázisát, leánya halálának estéjét mutatja be, s a legendás szerkesztő öngyilkosságával végződik. Közben megidéződik a közelmúlt, melybe az ugyancsak öngyilkosságba futó feleség alakja éppúgy belefér, mint az irodalmi csaták, torzsalkodások nehezen átlátható világa. Ám a „belefér” ebben az esetben izzadságos szerzői erőlködést takar: a főszereplő hol hosszasan monologizál, hogy irodalmi elveit, ízlését, Adyval kapcsolatos erős fenntartásait tudtunkra adhassa, hol a dialógusokba fűződnek bele kényszeredett sorok, hol a főcselekménnyel semmilyen kapcsolatot nem tartó anekdoták elevenednek meg (a hivatalnok férjét a művészi karriertől óvni próbáló, Osvátra támadó asszony látogatásakor). És akkor még nem is beszéltünk a víziókról, a szellemidézésekről, melyek nem csupán feleslegesek a történet kimenetele szempontjából, de végképp erősen eltérnek a dokumentumdráma formájától.
 Bálint András és Jordán Adél |
Merthogy ennek a darabnak még ehhez a formához lehetne a legtöbb köze; a dramatikus ismeretterjesztés körébe még beleférne az az ügyetlenség is, mellyel a szerző magukat a dokumentumokat a szövegbe rángatja. Amikor azonban ennél markánsabb írói ambíciók látszanak kirajzolódni, a néző zavarba jön: Osvát sorsa valóban alkalmas egy súlyos, komor tónusú, látomásos, az egzisztencia (vagy akár a halállal való szembenézés) végső kérdéseire fókuszáló tragédia megírására – de ennek a tragédiának semmi köze nem lehetne ezekből a citátumokból, dokumentumokból, anekdotákból összerángatott szöveghez. Talán csak Osvát és lánya jeleneteinek egy részében és az orvos egyik-másik megnyilatkozásában sejlik fel egy ilyen dráma lehetősége.
 Bálint András. Valuska Gábor felvételei |
A szöveget a PIM-ben dramatizáló Lengyel Ferenc derekasan próbálja színszerűvé tenni a szín- és életszerűtlen dialógusokat. Legtöbb sikerrel ott jár, ahol a mű maga is mutat erényeket: Jordán Adél a halálfélelem és a beletörődés között hányódó, kivételes intelligenciájú, de gyermekien játékos kedélyű lány szerepében, Csuja Imre pedig a mindenbe belefáradt, saját betegségével is küszködő orvosként szerez néhány szebb pillanatot. A többi epizodista (Vlahovics Edit, Zborovszky Andrea) zsánerfigurákat hoz, a „megidézett” szereplőket pedig még olyan erős és karakteres színészek sem tudják valóságossá és dramaturgiai értelemben funkcionálissá tenni, mint Kocsis Gergő vagy maga Lengyel Ferenc. Bálint Andrásnak ugyan meg-meggyűlik a baja a szöveg bakugrásaival, de Osvát alakjának sziluettjét, az öntörvényű, centrális szerepe ellenére örök kívülálló értelmiségi alakját meggyőzően hozza.
A színészi igyekezet leginkább arra elegendő, hogy kínossá ne váljék az este. Kőháti Zsolt munkája azonban legfeljebb egy televíziós ismeretterjesztő sorozatnak képezhetné vázát, esetleg forgatókönyvét. Arról, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban szükség van ilyes ismeretterjesztésre, nem vagyok meggyőződve – arról viszont igen, hogy ebből az Osvátból színpadon előadandó dráma sohasem lesz.
Kapcsolódó cikkünk: Nyugat 100