Compagnia Pippo Delbono: Ez az ordas sötétség / Trafó, KDF 2009
2009.12.03.

Dekadens divatbemutató és szentimentális hipergiccs, mohó életigenlés és barokk haláltánc, kegyetlen személyesség és gátlástalan hatásvadászat. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Pippo Delbono előadásában mindez egymást feltételezi, de úgy, hogy a néző közben nem tudja eldönteni, hogy amit lát, az inkább a mindenhez vagy a semmihez áll közelebb.

Közvélemény-kutatásnak sosem érdemes hinni, színházban pláne, de akárhogy is, a ki- és/vagy meghallgatott vélemények gyakorlatilag a két említett végpont között ingadoztak az előadás után a Trafó előterében. Az elfogult, harcos rajongót félrelöki a szakértő, aki egetverő blöfföt és pofátlan átverést kiált, kettejük között meg ott áll tanácstalanul az őszintén megdöbbent néző. Hát ez is színház? Vagy ez a Színház? Egy biztos: szó nélkül képtelenség elmenni Pippo Delbono és nem hétköznapi társulata mellett.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Vagy mégis? Idén márciusban, amikor Wroclawban átvette az Európai Színházi Díj „kistestvérét”, amit a hangzatos Új Színházi Valóságok címkével láttak el az ítészek, szóval akkor nem félt arról nyilatkozni, hogy bizony későn kapta ezt a díjat: huszonöt éve készít már előadásokat, amikkel szó szerint bejárta és -járja a világot. (Első, és azóta is állandó alkotótársával, Pepe Robledóval bemutatott tragikus bohóctréfájuk, a Gyilkosok ideje mindjárt negyedszázada van repertoáron.) A színházi mindentudók eközben a kései elismerést megmagyarázandó a zsürorok lelkiismeretéről és a politikai korrektségről szónokoltak: Pippo Delbono köztudomásúlag AIDS-beteg, vagyis a neki átnyújtott elismerés amolyan utólagos jóvátétel és óvatos vállveregetés egyben.

A szélsőséges véleményekből kitűnik: ha azt állítjuk, Pippo Delbono ellentmondásos személyiség, még nem mondtunk semmit. Meg lehet próbálni körülírni, de meghatározni úgysem engedi magát: Próteuszba oltott clown, született exhibicionista, aki színházat csinál az életéből. Provokatív? Egyeseknek biztosan, de hát mi értelme van a színháznak, ha nem provokál? Botrányhős? Talán; de mi abban a botrányos, ha valaki a világról és a Betegségről lefegyverző őszinteséggel beszél? Egoista? Más egy életen keresztül se vallja be, hogy versének ő az egyetlen hőse, itt meg mindez kéjesen az orrunk alá van dörgölve. Cinikus? Azt végképp nem hinném, inkább olyasvalaki, aki (túl?) sok mindenen esett már át, sokat látott, és még többet tapasztalt. Kaotikus? Feltétlenül és bevallottan: mint a második budapesti előadás utáni közönségtalálkozón elmondta, kizárólag a rendetlenségből tudhat kialakulni bármiféle rend.

A 2006-ban bemutatott, a Kortárs Drámafesztivál idei nagy dobásaként két alkalom erejéig Magyarországon vendégeskedett Questo buio feroce (Ez az ordas sötétség) Pippo Delbono különc színházművészetének a summája lehetne. Mennyezetig tartó hófehér falakkal határolt, fehér padlójú hatalmas üres tér. Nagyszerű, ahogy jelenetről jelenetre változik és formálódik az üresség: apró jelek tájékoztatnak arról, éppen hol járunk, de úgy, hogy nem rögzül egyetlen jelentés sem, a laza asszociációk gyengéden sodornak egyik etűdtől a másikig. Egyszer várótermi székeket hordanak be fehér „szkafanderes” ápolók: megérkeztünk a Kórházba; hangtalanul kétfelé nyílik a hátsó fal, fekete glóriás, fekete angyalszárnyas férfi érkezik csipkés alsóneműben: menny és pokol egyszerre; ketten egy hosszú asztalt hoznak be szertartásosan, két végére súlyos gyertyatartók kerülnek: nyilvános ravatal meghívott vendégei vagyunk.

Az előadás ihletője egy Delbono által Burmában véletlenül talált kötet, az amerikai zsidó író, Harold Brodkey azonos című (This Wild Darkness) naplója volt, melyben a szerző az AIDS-szel folytatott küzdelméről tudósít szikár, tárgyilagos stílusban. A címen, a témán és néhány, az előadásban elhangzó idézeten kívül mást nemigen köszönhet Brodkey-nek a produkció, hiszen Delbono szemtelen szabadsággal nyúl mindenkori alapanyagához, amire csak azért van szüksége, hogy aztán látványosan megtagadhassa. Itt például a steril ürességet, a dacosan felmutatott hiányt tölti meg buja életörömmel és keserű élettapasztalatokkal, miközben a halál kezdettől fogva ott ólálkodik a fehér falak között. Rímel mindez Brodkey megjegyzésére: ha az ember AIDS-es, akkor már nincsenek kérdések meg kibúvók. Bár pokoli nehéz, muszáj belátni, hogy nem fog csoda történni, s hogy mindegyik történetnek ugyanaz lesz, mert csak ugyanaz lehet a befejezése. „Nézem a halált, és a halál néz engem.”

Fotó: Gianluigi di Napoli (Forrás: Kortárs Drámafesztivál)
Fotó: Gianluigi di Napoli (Forrás: Kortárs Drámafesztivál)
A témából következik, hogy amit látunk, könnyen válhatna csöpögős melodrámává, haladóknak meghirdetett önsajnálati kurzussá vagy széles e világot bűnösnek kikiáltó és felelősségre vonó bírósági tárgyalássá. Pippo Delbono ehelyett könnyed, olaszos eleganciával, rengeteg humorral és még több szomorúsággal, no meg végtelen profizmussal állítja be szövegnélküliségük ellenére nagyon is beszédes tablóit, melyek valamiféle titokzatos, de mégis működő dramaturgia szerint követik egymást.

Delbono színháza önmagáról, de nem kizárólag önmagáért szól: társai az úton ugyanolyan magányosak és számkivetettek, mint ő. Az anorexiás Nelson, a Down-kóros Gianluca, a süketnéma, negyven éven át egy elmegyógyintézetben élő Bobó, a gumiarcú argentin menekült Pepe Robledo és mind, mind a többiek – ha azt mondom, hogy melegek, cigányok, zsidók ésatöbbi, érteni fogja, aki érteni akarja. Akiket nem veszünk észre, mert nem akarunk észrevenni, mert nem szabad őket észrevenni, színpadra kiállítani őket meg aztán több mint felháborító. Ebben legalább egyetértünk: az esetek többségében tényleg botrány, ha fogyatékos ember kerül a színpadra, mert csak az esélyegyenlőségről kioktató demonstrációt látom olyankor, de Delbono esetében szó sincs erről. Bizarr szörnygyűjteményének egyes darabjait gyengéd szeretettel óvja és terelgeti – a Harlequin jelmezébe bújtatott kortalan Down-kóros fiú és a süketnéma Bobó színpadi bújócskáját, tornagyakorlatait lélegzetvisszafojtva, ámulva figyelem, s azt is lehetetlen eldönteni, hogy az alsónadrágban a Sinatra-sláger My way-t éneklő anorexiás férfi produkcióján sírni vagy nevetni kell-e.

A normális és abnormális, az egészséges és beteg rigorózus ellentétpárai elveszítik értelmüket ebben a földöntúli, mégis nagyon földhözragadt közegben. Az egymást követő, de nem egymásra épülő etűdök valamiképpen mind a magányról, a kitaszítottságról, no meg a minden szörnyűség ellenére mégis meglévő belső erőről szólnak. Az Emberről, akit el lehet taposni, ki lehet közösíteni, meg lehet szégyeníteni, akár meg is lehet ölni, de aztán legvégül úgyis ott fog táncolni győztes és boldog arccal egy Aznavour-slágerre, miközben a talpig feketében pompázó gyászhuszárok némán vonulnak körülötte.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Kortárs Drámafesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatja.  
Cím:  Ez az ordas sötétség (Questo buio feroce),  Írta és rendezte:  Pippo Delbono,  Díszlet:  Claude Santerre,  Fény:  Robert John Resteghini,  Jelmez:  Elene Giampaoli,  Szereplők:  Pippo Delbono, Dolly Albertin, Gianluca Ballarè, Raffaella Banchelli, Bobò, Julia Morawietz, Lucia Della Ferrera, Ilaria Distante, Gustavo Giacosa, Simone Goggiano, Mario Intruglio, Nelson Lariccia, Gianni Parenti, Pepe Robled