20/20 / Yorick Stúdió, Marosvásárhely & dramAcum, Bukarest, KDF 2009, POSZT 2010, Kisvárda 2010, dunaPart Platform 2011
2009.12.02.

Dehogy az. Egy román drámaíró, öt marosvásárhelyi magyar és öt bukaresti román színész, egy magyar dramaturg meg egy román vizuális művész azt kutatja, milyen a húsz év után is velük élő történelem. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

1990 januárjában az osztályfőnökünk végigkérdezett mindenkit, történt-e valami fontos velünk a téli szünetben. A karácsonyi ajándékon kívül nyilván semmi. Farkas Béla volt az egyetlen, akivel igen. Az apukája meg valami ismerőse fogták magukat, és elindultak Erdélybe, hogy gyógyszert meg ennivalót vigyenek ismeretlen embereknek, mert a forradalom alatt/után az kellett. Láttuk, persze, hogy láttuk a tévéközvetítést, de 14 évesen a békés-unalmas Alföldön abszolút értetlenül szemléltük, hogy lőnek, hogy kivégeznek egy diktátort (egyáltalán: mi a fene az a diktátor?). Aztán jött a március, és kamaszként még mindig értetlenül néztük a tévét, amikor Sütő András beszélt arról, hogyan lincselte meg a tömeg. De hát Vásárhelyen is volt, aki inkább a teliholdat és a holdkrátereket nézte teleszkópos távcsövén át, miközben körülötte forrongtak az indulatok.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Azokat a magyar színészeket, akik a 20/20-ban játszanak, akár láthattam is volna a téren, talán az sem kizárt, hogy feltűnik az arcuk valamelyik képkockán. Életkorunk nagyjából azonos, a perspektíva viszont, ahonnan szemléljük az eseményeket, egészen más. És megint másképp közelít az alapanyaghoz a fekete márciust Piatra-Neamţ-on megélő drámaíró-rendező és a Bukarestből jövő színészek.

Fekete március, marosvásárhelyi pogrom, Violenţele interetnice de la Târgu Mureş. Ahogy tetszik. „Szerintem lazán lehetne beszélgetni erről 20 év után. Ti mit gondoltok?” Ezek az elfojtásokból építkező előadás utolsó mondatai. Azé az előadásé, amely dokumentarista módszerekkel a városról és a városnak készült. Ötven interjúból, ötven különböző, megkockáztatom: még talán egymással talán szöges ellentétben is álló élettörténetet gyúrtak össze az alkotók, hogy tizennyolc jelenetben a Marosvásárhelyen 1990. március közepén-végén lezajlott eseményeket - felidézzék? megmutassák? felvillantsák? eljátsszák? új perspektívába helyezzék? Keresem a megfelelő igét, de azt – trükkösen – nem adja meg az izzó levegőjű, agyat-szívet egyetlen pillanatra nyugton nem hagyó előadás.

 
És ebben áll a titok, meg abban, hogy kerülnek minden sztereotípiát. Terápiás a cél – így is indul az előadás: körben ülnek a színészek, eszköztelenül, mint egy tréningen vagy egy csoportos foglalkozáson, a néző pedig végig felülről néz rájuk, mintha egy akváriumban lennének, de legalábbis kísérleti helyzetben –, ezért nem ítélkeznek. Nem törvényszéket tartanak egyik vagy másik, magyar vagy román oldal felett, mert mindkettő megkapja a maga vád- és védőbeszédét, látható itt az eszme tébolyodottja és az áldozat is. Nekik megélt és zsigeri az érzés – amit én érzek, az általuk váltódik ki. Nem vitatom, hogy nem hagyni a templomot, a templomot s az iskolát elvi kérdés volt, de a Reményik-vers amellett, hogy korfestő kontextusában érthető, ma az anakronisztikus mélymagyarság korlátoltságának tökéletes szimbóluma, különösen ha az olyan szereplőnevekkel párosul, mint Kálnoky Werbőczy Árpád és Árpádné Gyöngyvér, foglalkozásukat tekintve budapesti színészek, akik a szituáció szerint épp március 15-i versműsorral járták Erdélyt. Az István, a király lejárt lemez. Akármennyire is ostoba a helyzetben a figura, akarva-akaratlan együttérzést vált ki a szülőföldjétől sok száz kilométerre áttelepített – repartiţie, úgy mondják, kihelyezés – moldvai vagy olteniai román. A sebesültek és a kórisme felsorolása kommentálatlan. Név, életkor, lakhely, sérülés típusa. Név, életkor, lakhely, sérülés típusa. Név, életkor, lakhely, sérülés típusa. Steril adathalmaz. Hősök vagy gonoszok? Nem tudni.

Tudják ők tizenhárman, hogy fáj, de fel kell tépni a sebet – még akár a magukét is –, mert különben alatta gyűlik a következő generációt is továbbfertőző genny. Majd’ minden jelenet az együtt- és nem egymás mellett élés fontosságát hangsúlyozza. Hogy szentimentálisan didaktikus-e az a jelenet, amelyikben Korpos András ortodox vallásúnak, magyar nemzetiségűnek anyakönyvezett Dániel fiáról beszél, meg arról, hogy „A feleségem, azt mondja, hogy a fiunkat a jövőnek neveljük, nem a múltnak. Főként azt furcsállja, hogy sok mai fiatalban miért van annyi gyűlölet, pedig ők nem élték ezt meg, csak a szüleiktől hallottak ezt-azt... Maria megért engem, még akkor is, ha a magyar előadásokon két perces késéssel kacag”? Szerintem teljesen hétköznapi. És megható. Valóságos.

Az összecsukható szék éles és veszélyes csattanása. A fogszabályzásról lemaradó kiskamasz életre elbaszott mosolya. A minden pártot megjárt, minden akkori problémája ellenére azért a Ceauşescu-korszakot nosztalgiával emlegető öreg, aki román monológja végén magyarul hívja az asszonyt. Az emlékidéző, magukat altruista filantrópnak beállító külföldiek, és az ugyanazt a néhány percet egész másképp megélők. Az udvarias hallgatást követő elutasítások. A magnószalag karcossága. Az elhallgató telefonok. 135 perc a pokolban, a kínpadon, a kabaréban.

A képek forrása: PORT.hu (Fotó: Maria Draghici)
A képek forrása: PORT.hu (Fotó: Maria Draghici)
Nem állítják a színpadon levők, hogy múltban és jelenben egyetlen igazság van. Azt állítják, hogy az ő igazságuk is csak egy a sok közül. Hideg profizmussal úgy tudnak mindannyian kívül maradni a történeten – még akkor is, ha az épp a sajátjuk –, mi több, felülemelkedni elvárásokon és/vagy előítéleteken, hogy az Ügy fontossága és személyessége egy pillanatig nem kérdőjeleződik meg. Csak ez hitelesíthet, a finom iróniát röhögéssel váltó-vegyítő távolságtartás, meg a cinizmus, ahogyan például a múltbeli és a jelenbeli manipuláció lehetőségeiről, a Vásárhelyen történtek mindenoldali, önös – politikai – érdekek szerinti kisajátításáról nyilatkoznak. A vegyesnyelvű tükörtartás. A könyörtelen kutatás és az analízis eredménye a kérdés fönnhagyott hangsúlya, a nyitott mondat, a türelmes várakozás és a vádaskodás nélküli empátia, amivel beszélgetésre hívják az alkotók a nézőket. Ezért láthattuk a Kortárs Drámafesztiválon Budapesten a 20/20-nak csak az első felét. A második ugyanis nálunk nem, vagy nem úgy érvényes, ahogy otthon, Vásárhelyen.
 
Egy ilyen múlt és jelen milyen jövőt determinál? Azért kellene a szériának folytatódni – mert mondják, csak öt előadásra volt pénz –, hogy a nézők azt a magukkal való szembesítés után dönthessék el. Hogy az előadás címéül választott, a tökéletes éleslátást jelentő 20/20  szemészeti kifejezés ne csupán az elérhetetlen vágy, a soha be nem következő ideális állapot metaforája maradjon.

A X. POSZT-on az előadás elnyerte a zsűri különdíját és a Thália Színház Rivalda díját.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Kortárs Drámafesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatja.   

További kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják.
 
A dunaPart – Kortárs Előadóművészeti Platform 2011. január 20-21-22-i teljes programját ide kattintva érheti el.
Szerző: Papp Tímea
Cím:  20/20,  Írta és rendezte:  Gianina Carbunariu,  Látvány:  Maria Draghici,  Fordító, dramaturg:  Boros Kinga,  Szereplők:  Virgil Aioanei, Bányai Kelemen Barna, Berekméri Katalin, Carmen Florescu, Mădălina Ghiţescu, Korpos András, Rolando Matsangos, Sebestyén Aba, Cristina Toma, Tompa Klára
Megítélt támogatás: 13 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Magyar Színházak XXII. Kisvárdai Fesztiválja megrendezésére (2010)
További támogatás: 4 500 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A második dunaPart - Kortárs magyar előadóművészeti Platform megvalósítására (2010)