Egy helytörténeti gyűjtemény nem vetekedhet a Szépművészeti Múzeum látogatottságával, még ha nemes gesztusként néha-néha onnan kap is levetett kiállítási installációt, amit aztán raktárában kincsként őriz. Olyan anyaggal kell időről időre előrukkolnia, ami kötődik a kerülethez, és vélhetően nem csak a szokásos nyugdíjas törzsközönségnek jelent nosztalgikus élményt. A fiatal muzeológus, Maczó Balázs csak néhány éve áll a gyűjtemény élén, de feltett szándéka, hogy szélesebb közönséget szoktasson az intézménybe.
 Részletek a kiállításból |
Magam először egy számomra kedves téma, a graffitik kapcsán tévedtem be a szerény méretű galériába, de nyomban ott ragadtam, sőt fújtam is egy jót az odakészített flakonnal. A feliratos falvédőket sajnos kihagytam, de a Bauhaus-lépcsőházakat megtekinteni egy építésznek munkaköri kötelesség. A megnyitó hangulatából csak a büféasztalra odakészített piros nyalóka maradt meg, az alaposabb vizsgálódáshoz kevésbé zajos magány szükséges.
A tárlat ugyanis szerény méretei ellenére elmélyülést kíván, bejárása egyszemélyes műfaj, ahogy véleményem szerint a rendezése is az. Egy nem szakmabeli, de nyitott fiatal ember felfedezőútját demonstrálja egy sokak által ismertnek vélt világba, a Bauhaus szemléletmódjába. Formajegyei alapján valószínűleg sokan be tudják azonosítani a stílust, de a szellemiségéről manapság még a szakmában is kevés szó esik. Pedig épp párját ritkító gondolatisága emeli ki az azóta rohamtempóban változó építészeti stílusok egyvelegéből. Az utókor funkcionális kockák racionális világát kommunikálta a közvélemény felé, amikor a Bauhausról szó esett, pedig rengeteg játék rejlett a szigorú elvek révén konstruált formák mögött.
A kiállítás szöveges része szellemes installációba ágyazva követi a címben megadott tematikát: négy szekción haladunk keresztül, míg eljutunk a fotókig. Az első a Szellem címet viseli, itt a Bauhaus szellemiség különböző aspektusaira derül fény, a „bauhausos” problémamegoldás struktúrájára. Ez az iskola az építészethez fokozatosan jutott el, az alapítók néhány év ipar- és képzőművészeti stúdiummal készítették fel magukat is a csúcspontot jelentő építészet művelésére, de a módszer minden műfaj esetében azonos maradt.
A következő fülke a Forma jegyében készült, itt a falakon körben az alapvető geometriai formákba tipografált szövegek olvashatók. Kör, négyzet és háromszög mezőben a Bauhaus tagjainak formával kapcsolatos nézeteit ismerheti meg a látogató. A harmadik fülkében a Bau fogalmát járja körül a rendező, a negyedikben eljutunk a Haus-hoz, vagyis a házhoz, amihez azután a kiállítás fotóanyaga kapcsolódik. Egy stilizált kapuzaton keresztül egy elegáns hátraarccal jutunk az Újlipótváros konkrét valóságába.
Amely tulajdonképpen nem is igazi Bauhaus, csak éppen olyan jó – egy szakember, Bojár Iván művészettörténész szavaival élve: „Kétségtelen, hogy fel lehet fedezni a Bauhaus hatását, de itt valójában olyan építészek, akik a Bauhaust Dessauban vagy Weimarban tanulmányozták volna, nemigen akadnak. Ez itt kérem nagyvárosi modern építészet, némi neoklasszicista beütéssel. Rövidebben: Klasszikus modern.” Az itteni épületek semmiben nem maradtak el az akkori nemzetközi átlagtól, mégsem pusztán formális átvételről van szó: a tervezők megértették, és a helyi viszonyokhoz adaptálták a stílust kialakító szellemiséget. Ismét Bojárt idézve: „A ’20-as, ’30-as években, amikor ezek a házak épültek, mindenhol odafigyeltek arra, hogy az utca és az épületek kapcsolatát, együttélését biztosítsák. Olyan egyszerű, már-már primitív dolog, és az építészek, a beruházók manapság mégsem tudják. Pedig csak ennyi kell ahhoz, hogy egy ház ne idegen tárgyként álljon az utcán.”
Itt kapcsolódik a kiállítás elméleti része a közönséget nyilván leginkább csalogató fotóanyaghoz, a szemet gyönyörködtető lépcsőházak képeihez, Bujnovszky Tamás építészeti fotográfus alkotásaihoz.
 A képek forrása: Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény |
Mert az építészeti fotó – ha valakinek kétségei támadnának – önálló műfaj. Gyanítottam én ezt eddig is, bár az építészeknek nagyon is határozott véleményük van arról, hogyan szeretnék viszontlátni megtestesült gondolataikat. Az építés manapság dráma, és most nem a kivitelezési anomáliákra gondolok, hanem arra, hogy az építész a világban körülöttünk zajló drámát kívánja bemutatni vagy épp leplezni. Az építészeti fotókon leginkább ezt a drámaiságot látjuk visszaköszönni – naiv kérdésemre, hogy tudniillik mitől lesz szép egy épületfotó, sokatmondó legyintés a válasz: szép?!
A falakon sorakozó fotók azonban szépek. Szépek, mint képek (többnyire fekete-fehérek), és szép az is, amit megmutatnak. A fotós lencséjén keresztül tapintható közelségbe kerülnek a ma már bámulatba ejtő precizitással megtervezett és kivitelezett apró részletek, a nemes burkolatok, ívek és sarkok, s mindez egy olyan „mellékes” térben, mint a lépcsőház. Aki járt már átlagos kortárs társasházban, most nagyot sóhajt. Pedig az akkori beruházók nem voltak felvilágosultabbak, és nem kevésbé szerettek volna haszonnal építeni, mint manapság – épp csak elhitték, amit a szakemberek mondtak nekik. Bőkezűen bántak tehát a térrel is: a míves részletekhez a néhol mesterien formált tér élménye társul, amit valószínűleg a legnehezebb megragadni két dimenzióban – hát ettől válik az épületfotózás nehéz műfajjá. A képeken megjelenő téri látvány kétdimenziós kompozícióban is ugyanazt a nyugalmat, egyszersmind lendületet árasztja, mint a valóságban. A Bauhaus szellemiségét.
Nagy kár – a vendégkönyv tanúsága szerint a látogatók is fájlalják -, hogy anyagi források híján a művészettörténész ajánlására kiválasztott 25 lépcsőházból csak tízről készültek képek. Éspedig azok is ingyen, nyilván a téma iránti tiszteletből. Pedig az megérne többet is.
A kiállítás megtekinthető 2010. március 29-ig.