…az elit bohémség találkahelye, ahol a szegénységnek is „illata” volt; művészi inspirációk forrása és célja. Mígnem Sziveri János újvidéki költő a nyolcvanas évek közepén villoni flegmasággal odavágta: „nem Párizs, sem Bakony: vér és takony”.
Lángh Júlia a hetvenes évek végéről és a nyolcvanas évek elejéről szólván egyáltalán nem ily radikális, ámde finoman szőtt emlékező prózájában nem a mitikus, legendás, Művész-Párizst látjuk viszont, hanem a külvárosit, melynek aszfaltja ’68 esőjétől szárad. Könyvének remek címlapján (Réczey Zoltán munkája) egy párizsi bolhapiac aljzata látható, ahol Picasso-albumtól és régi abszintos pohártól ócska táskarádióig és cipőkanálig mindenféle holmi tarkállik a napon. Emlékezésében Lángh Júlia hasonlóképp gyűrődött perifériák kopottas kisvilágait, összekeveredett népséget, szakadt (kiszakadt, leszakadt) fiatalok, kallódó hippik, fűzfapoéták és nomádok tiritarka társaságát örökíti meg.
’68 „másnapján” vagyunk, amikor megkopnak, sőt kiégnek illúzióink, és lassan kiderül, hogy a lelki-szellemi felszabadulás (láz)álom volt, a tudat és a tudattalan fúziója elég pokolira sikeredhet, a sóvárgott szabadságot igen nehéz két kezünkkel és elménkkel kiküzdeni és megtölteni tartalommal, az élet pedig pénzbe kerül. Később majd az is kiderül, hogy a matracos, hálózsákos tengődéshez képest a megvetett „kispolgáriság” mégiscsak valami volt, a polgári tudatot és életvitelt mégsem kellett volna bőszen eldobni, az ezoterikus antiintellektualizmus pedig butaság. Talán csak a hierarchia és az autoritás meg a politikai hazugságok elleni lázadás mérvadó, a „létező szocializmus” meg a „fogyasztói társadalom” kritikája állja a sarat, a nyitottság követelménye tart ki, az új, hippis életformák azonban kudarcot vallanak, és marad a munka.
Lángh Júlia 1977-ben két gyerekével érkezik a kádárista-kommunista Magyarországról Párizs külvárosába, egy kis kommunába, ahol Budapesthez képest szabadnak szabad ugyan, de szegény, és más módon kiszolgáltatott. Szedett-vedett társaságba csöppen, már nem is olyan fiatal hippik és depresszív rockerek, nem okvetlenül tehetséges „kreatívok”, világcsavargók, tengődők, hontalanok, szédült életművészek nem mindig vidám társaságába. Ő sem az a virágos kedvű hippilány, amelyikről a ’68-as legendárium fest színes (hangos) képeket, és nem is elszállt Művésznő, hanem egy harmincöt éves, kétgyerekes anya, aki nem egykönnyen, nem is mindig könnyed lélekkel teremti elő a családnak a betevő falatot. Főz, mos, takarít, munkát keres és talál, esténként pedig füstölőpálcikák illatában tereferél, mindig valami másra készen és készülőben, a lélek meg a világ dolgairól, melyről, lám, nem a vezető funkcionáriusok döntenek.
Kelet-európai vándor ő, akit a ’68-as eszmék hoztak francia földre: meg akarja ízlelni a szabadságot. Kiderül azonban, hogy a szabadság, fű nélkül, nem valami felemelő állapot. Hozzátartozik a mindennapos küzdelem a kenyérért, a tetőért a fejünk fölött, a vesződés emberekkel és körülményekkel. Igaz, ami igaz, a peremkerületi multikulturalizmusban virulhat a fantáziamunka és a kíváncsiság, a tapasztalatszerzés útjai nyitottak, még ha nem ritkán depresszióhoz vezetnek is. A szabadság megnyíló és elzáruló lehetőségek labirintusa; idegőrlő kockázat és nehéz ügy. Épp úgy bele lehet butulni és lomposodni, mint az otthoni zsarnokságba. Mégis, ahol szabadság van, ott szabadság van… Egy ilyen „vers” is kanyarog, füstösen, e széppróza fegyelmezett sorai közt.
Férj nélkül, gyakran munka nélkül és státusztalan, a fiatalasszony kommunában él, majd – mert ez az illúzió is töréseket szenved – magányosan a gyerekekkel egy összetákolt, ákom-bákom kölcsönlakásban. Alkalmi munkákból tengődik, később a müncheni Szabad Európa, azaz a rádiós újságírás segíti ki, és csiszolja elméjét. Barátaival és barátnőivel gitároznak, néha füveznek és rengeteget beszélgetnek – származás, nemzetiség, életkor, státusz, nem, nyelv nem akadály. Nem a család a társadalom sejtje, hanem a barátság. Nem a jól fizető, fix munka megszerzése a cél, hanem a kreativitás kibontakoztatása és a „benső én” felfedezése. (Ez is illúzióvesztéssel jár majd.) Nem a megtelepedés, hanem a nomád élet, a komolyan vett internacionalizmus, az utazás, a világ és az emberek megismerése. (Lángh Júlia korábban írt, de későbbi időszakról szóló afrikai útirajzai, útinaplói bizonyítják majd, hogy ez az intenció gyümölcsöző volt.) A boldogságot a társas melegség, a szellemi nyitottság, az előítéletek levetkezése, az életvezetési kreativitás jelentené. Ha… Az erkölcsöt a szolidaritás, a tényleges demokratikus viszonyulás, a tekintélyelvűség elvetése és a hierarchikus agyi piramis lebontása. Ez is olyan hatvannyolcas örökség, amit Lángh Júlia továbbvitt az életében, és amire szellemi magatartását alapozza.
Lángh Júlia nem fecseg, semmit sem ír túl; óvatos, mérlegelő emlékező, aki nem akar szépíteni, sem tragizálni; inkább szűkszavú, semmint bőbeszédű, az emlékeit inkább tisztogatja, semhogy színezné. Elbeszélői hangja derűs, kellemes, finom humor fűszerezi. Jó író – a stílus tisztasága, a világosság, a hamisítatlanság kívánalma vezérli. Ellentmondásokat nem hallgat el. Nem akar okosabbnak látszani, mint amilyen. Szellemiségében megértő (ön)irónia bujkál, ám ha rasszizmusról, bántalmazásról, megalázásról és ártásról van szó, akkor felcsattan, és nemet mond. Női hang ez, jó érzés olvasni; úgy tanúskodik, hogy segít bennünket szembesülni múltunkkal és néhai, vagy talán nem múló eszményeinkkel.
Vö. Boldog Zoltán: Párizsi élménymozaikok
Deczki Sarolta: Egy kelet-európai úrilány Párizsban
Bazsányi Sándor: Kicsi és színes
Simon-Sögüt Krisztina: Egy úrilány Párizsban