 Ágens. Fotó: Mátyás Attila (Forrás: Kortárs Drámafesztivál) |
A színházterembe lépve, kamerák kereszttüzében, egy közvélemény-kutató statisztikus kérdésére szemrebbenés nélkül azt feleltem: nem vallom magam indiánnak. Válaszom minden eredetiséget nélkülözött, de én ezt is bátran vállaltam, mert ezen az estén a kreativitást éppen attól vártam, aki kérdezett: Ágenstől és zenésztársaitól. Az énekesnő/színésznő és Philipp György énekes/karmester/zeneszerző vezette csapat az előadás címével kilátásba helyezte, hogy úgy megénekelteti a közönséget, mint valami Bobby McFerrin, ezért amikor a határozott statisztikus engem a közönséget kettéválasztó kordon előterében ültetett le, felrémlett bennem: remélem, hogy a mezzóba kerültem. De eszembe jutott, hogy már mutáltam, sőt már a Jeunesse-ben sem énekelek, ahol tenor voltam egy darabig, csak… de most nem erről van szó.
Amikor a Kodály-módszert a korábbiaknál változatosabb zenei hatásoknak kitett fiatal generáció teszi mérlegre, nyilván az amatőr- és iskolai kórusmozgalom könnyűsége tűnik fel először. A műsorlap fogalmazásából arra lehet következtetni, hogy a virtuóz Philipp erős szkepszissel viseltetik az ilyesmi iránt. A darabok kommentárjai kultúrpolitikai röpiratnak is beillenek. Az előadásban pedig néhány oldalvágás a zeneszerző Kodálynak is kijut, amikor az örökzöld kórusrepertoár egy részének eltorzított, gyengéiket vagy porosságukat felnagyító, de nem megsemmisítésüket célzó előadásával szembesülünk. A madrigál tisztaságát érvényes mintának tartó Philippék gesztusa engem kicsit azokéra emlékeztet, akik fintorral fordítják el a fejüket egy barokkizált középkori templom díszítése láttán, mondván, hol van ez az eltűnt gótika szépségéhez képest?
 Kodály Zoltán |
Az „interjúzás” közben már skáláznak az énekesek és a basszusklarinétos, amiből ugyancsak puha átmenettel kinő az első darab. A rekedtségtől óvásért esedező középkori fohászt, majd az ismert kánont Philipp mellett Dezső Sára alt és Szakács Ildikó szoprán, valamint a hozzájuk énekléssel is csatlakozó hangszeresek adják elő: a klarinét mellett a dobfelszerelésnek és a Casio szintetizátornak jut később komolyabb szerep. Az együttes az előadás közben kifigurázza a szolmizációs jelek esetlenségét illetve többértelműségét, ami rettentő komikus, bár kicsit sekélyes. Ágens felettük és mellettük agitál, választott nevéhez méltó fűtöttséggel. Énekhangját szinte számonként változtatja, a választott szerepkörnek megfelelően, csodálatra méltó változatosságot produkálva a gyors váltásokban is. Ágens hol szólista és kórustag – emlékezetes a belépéssel lemaradó, tátogó, fonalat felvenni képtelen kórustag alakítása –, hol rezonőr, árnyképe a többi szólistának, majd ellenpont, sőt ellenfél, sosem olvad bele a tuttiba, amit persze domináns megjelenése eleve kizár. Ágens szabad, az atonálisba is átcsapó, négy szóló improvizációt is előadott: a Csendes jelzésűben már megelőlegezte az elementárist, amely az Ordítósban ki is tört. Ezt a már tőlük korábban is hallott Maya variációk követték, hihetetlen torokhangokkal, hogy az A.E. Bizottság-szövegeire és dada-felfogására emlékeztető anti-áriával teljesítse ki szólóciklusát.
 Palya Bea |
Bár a kordon elé kerültem, megúsztam: engem nem szólított ki a mikrofonnal a szigorú statisztikus a műsor végén. Szerencsére a széksorok közül két igazi énekes keveredett elő: Palya Bea és Oláh Ibolya, akiket Ágens biztatott, hogy improvizáljanak, de erre csak Palya vállalkozott, majd szólót énekeltek, autentikus népzenével teljessé téve a felvonultatott zenei stílusok spektrumát. Némi malíciával persze azt is mondhatnánk: aligha véletlen kiválasztásuk újabb cáfolata a demokratizáló zeneoktatási felfogásnak (hogy mindenkié lenne). Nem, az éneklést hagyjuk a profiknak. A nézőstatisztika, amit Ágens már szerepéből szándékoltan ki-kiesve utóhangként felolvasott, viszont éppen az intoleráns és egyre inkább xenofób társadalom kemény bírálata volt.
Az intenzív és sosem unalmas előadás olykor nem tudta elkerülni a belterjességet. Ugyanis a kórusművek összehasonlításához többet (magyarázatot) és kevesebbet (a sorjázó műveknél) kellene adni a közönségnek, még egy éjszakai Merlin-beli esten is. A tizenöt bepróbált darab és az improvizációk szellemes, ironikus, helyenként fölényes előadása nem teljesen tudta illusztrálni a kiáltvány magas esztétikai céljait; kétlem, hogy a közönség a transzcendencia zeneszerzői megvalósításának mély és sekélyes vonulata között meg tudta húzni azt a vonalat, amelyre Philippék gondoltak. Nehezítette a cél elérését, hogy a zenekar és énekkar néha nem intonált együtt, főleg a szintetizátor nyersesége volt feltűnő, amikor a kórussal kellett volna egyszer-kétszer összetalálkozzon.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Kortárs Drámafesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatja.