A Hogyan hazudtam és haltam meg című novella egykor művészi hajlamokkal s nyilván az olvasás szeretetével rendelkező történetmondója beletörődik az atyai verdiktbe. Más pályát választ tehát: „…elektrotechnikusnak tanultam, mobil kommunikációs szakiránnyal, az akkor még analóg mobiltelefonokról tanultam (mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta), a SID- és MIN-kódról és azokról a módszerekről, amelyekkel az emberi hangot a másodperc milliomod része alatt körbe lehet küldeni a világ körül…” – meséli. Éppen ezért szegülne szembe azzal, hogy gyerekei valamely olvasásfoglalkozást válasszanak: ha az emberi hang ily irdatlan sebességgel futtatható az éterben, marad-e még esélye az „írott hangnak”, az írásmű hangjának, melynek meghallása, dekódolása, újragondolása sokkal lassabban, esetlegesebben és egyszeribben történik, minden meghallóban – olvasóban, értelmezőben – másként-másként?
A Hírnév nem novellagyűjtemény, hanem – önmeghatározása szerint – „regény kilenc fejezetben”. A különálló, alig összefüggő részekre sörétezett, mindössze száznyolcvan oldalnyi szöveg ékes bizonyság arra, hogy szkeptikus megfontolás alapján az olvasás immár – a haszonelvűség szintjén – (talán) nem, de az írás annál inkább szakma. Amennyiben a Hírnév tizenöt esztendővel ezelőtt íródik, s nem a naprakészen mai epika terméke, alighanem posztmodern trükkregényként méltatják. A központi narrátor hiánya, a történetként nem rekonstruálható összefüggések talánya, a szereplőkkel való sakkjáték és számos más vonás ezt indokolta volna. Illanó, lazábbnál is laza regény, regényillúzió a Hírnév, mely a felkészült olvasót a szöveg belső kapcsolatainak gondterhelt detektívjévé lépteti elő, a járatlan olvasót viszont különös históriák mákonyával szédíti. (A Magvető újdonságát Fodor Zsuzsa fordította, a befogadás mindkét esélyének kedvezve.)
Mi számít ma regénynek? Akármi és semmi. Amelyik könyvre ráírják, rámondják, illetve amelyiket nem fosztják meg programosan a regény(es)ségtől. Persze ez ironizáló, sarkított megállapítás. De tény: Sőtér István már évtizedekkel ezelőtt – nem ok nélkül – a joyce-i modern regény előképének tételezte Széchenyi István Naplóját. Legújabb nagyszabású irodalomtörténeti kézikönyvünkben Mikes Kelementől a Törökországi levelek „a magyar regény kiindulópontjaként” is megjelenik, a levélíró markánsan ábrázolt személye és állandó nézőpontja miatt. Jó nagyot ugorva előre, a tegnapba: Esterházy Péter tollán a Fuharosok (elég rövid) hosszú versbe tördelt regénypróza. Balla D. Károlytól az Élted volt regényének novella terjedelmű belső regénykéi kettős tagadással „volt-regényre” bízzák a „volt-életet”. Balogh Tamásnál, már a harmadik évezredben, a Nemlétező dolgok lapjain az Átlag regénye kemény harminc oldal, az ő egyelőre nem létező regényére szánt terjedelem pedig (egy egész fejezet!): két sor. Ezekhez – és számtalan más példához képest – a Hírnév még csak nem is különösebben trükkös.
Egy férfi olyan mobiltelefonszámot kap, amelyet már valaki más – neves személyiség – birtokol. Ebling előtt ezzel megnyílna egy más(ik), sikeresebb „énjének” rövid ideig élvezhető átélése; egyben megindul saját, amúgy is befulladt egójának további összezavarodása (Hangok). A későbbiekben felbukkan a színész, Ralf Tanner, aki elnémuló hívószáma miatt a számcsere vesztese (A kiút) és az a személy is, aki bizonyára hibás a cserében (Hogyan hazudtam és haltam meg). Feltűnik egy író („A fél világ által mélyen tisztelt, a másik fele által enyhén lenézett Miguel Auristos Blancos” – Válasz az apátnőnek), akinek könyvei valamikor, valamiért több szereplő keze ügyében is ott vannak. Ennek a „röpködésnek” (gyakori szituáció a repülőút) a szinte minden alak nyomában járó halál ad súlyt. A halálba torkollnak, vagy a visszafordíthatatlanság, befejezettség stádiumába fagynak a sorsok. A nevek jobbára halkan beszélő nevek (pl. aorisztosz: ’a múltban beálló pillanatnyi cselekvést kifejező, elbeszélő igeidő’). Mindez a kellemes, esetleges érdekesség régiójában, a modern kommunikációs eszközök, főleg a hendi (a némiképp henye szövegalakításra is kiható) jelenlétével.
A kötet két-három estére, vonatútra jó olvasmány. A Kelet rémálma több is annál. A magyar olvasót Karinthy Ferenc indokolatlanul elhalványult Epepéjének valós utópiájára emlékeztetheti, s bár Ázsiában játszódik, Közép-Európa egyik-másik országa is beleremeghet a szégyenbe és szorongásba. Az 1975-ben született író meg nem írt filozófiai disszertációja helyett vágott neki a szépírásnak, általában egy-egy érdekes alakításbeli ötletre építve műveit (A Beerholm-illúzió, Én és Kaminski, A világ fölmérése stb). Tudatos – és éreztetetten – öntudatos szerző. Elképzelhető, hogy az olvasás, írás, irodalom világának az a fele, amelyik hajlamos mélyen tisztelni őt, huszonöt év múlva a Nobel-díjig menedzseli. Az olvasásbirodalom másik felének sem kell őt és alkotásait enyhén lenéznie. Még akkor sem, ha a Hírnév csupán a jelentős regény illúziója.