Egy nagy és elismert műfaj, amelynek már az elnevezésében is némi zavar mutatkozik. Krimi? Detektívregény? Bűnügyi történet? Az ismert kritikus, Bán Zoltán András két évtizede a bűnregény kifejezést javasolta, s ez a velős megoldás kezd is elterjedni. RADNÓTI SÁNDOR KRITIKÁJA.
Igaz, kissé tágasabb, mint amiről voltaképpen szó van, de ha mondjuk az angol whodunit magyarításával próbálkoznánk, az meg bizonyára szűkebb lenne. Mindenesetre mindannyian tudjuk, miről van szó, egy elbeszélésformáról (legtöbbször regényről), melynek középpontjában a bűntett és földerítése áll. Keletkezése idején egy irracionálisnak tűnő tett (gyilkosság) racionalizálása (kinyomozása) állt egymással szemben, s ez a képlet megteremtette a maga konvencióit, s így szilárdult meg a műfaj. Sokáig a szórakoztató kalandregény egy válfajának tekintették, de legjelentősebb alkotóinak mindig voltak kifinomult rajongói. A szocializmus évtizedei alatt módjával jelentettek meg ilyesmit – az Európa Kiadó fekete és a Magvető sárga puhafedelű könyvsorozata volt erre rendszeresítve. Az utóbbit – emlékszik még valaki? – Albatrosz könyveknek nevezték.
A rendszerváltás ebben a tekintetben paradicsomi állapotokat hozott és paradicsomi rendetlenséget, amely csak az utóbbi években látszik rendeződni. A műfaj rajongói – ezeknek volnék én is egyike – lassan eligazodnak, és megtalálják azokat a kiadókat, amelyek igényes fordításban jelentetik meg a klasszikus és új jelentős bűnregényírókat. Például az Agave, a Scolar, a Krimiklub, az Animus.
Ha Simenon, akkor a Park Kiadó. Georges Simenon (1903-1989) valóban a műfaj egyik legnagyobb klasszikusa. Bizonyos tekintetben szembe lehet állítani azzal a kortársával, akivel évre pontosan ugyanazt a magas kort érte meg, s aki mindenkinek elsőként jut eszébe, ha a bűnregényről beszélünk. Agatha Christie (1890-1976) nyomozói, a végtelenül hiú belga magándetektív, Hercule Poirot a maga komikus egocentrizmusával és a bájos vénkisasszony Miss Marple a maga metsző rosszhiszeműségével és falujából vett párhuzamaival ugyan örökéletűek, de eseteik rejtvények, s ha visszaemlékszünk megoldásukra, már nem kívánjuk újraolvasni a könyveket. Christie világa egyszerű, és az emberi nemről alkotott véleménye éppoly szkeptikus, mint nyomozóié: ha az alkalom, az érdek, a motívum úgy hozza, mindannyian lehetünk gyilkosok. Ez a meggyőződés ad olyan tágas teret a logikai lehetőségeknek, de ez áll az útjába a mélyebb emberábrázolásnak.
Az ugyan összeköti Simenont és Christie-t, hogy mindketten szkeptikusak az előző nemzedék (Sherlock Holmes!) nyomozástechnikai és nyomozástudományi optimizmusával szemben (ez most látszik visszatérni a legnépszerűbb tévés krimisorozatban, a Helyszínelőkben), de míg Poirot a tiszta agymunkára, Miss Marple az analóg helyzetekre alapozza a felderítést, addig Maigret főfelügyelő a környezet- és emberismeretre.
Nem mondom, hogy jobban szeretem Simenont, mint Christie-t, mert imádom a bezárt szobák rejtélyeit és hasonlókat is, s a rejtvények mestereit, Dorothy L. Sayerst, Ellery Queent, John Dickson Carrt és a többieket. De Simenon jobb irodalom.
 |
Ahogy a bűnregény is konvenciókra épül, a bűnregény-kritikának is szigorú konvenciója, hogy nem szabad elmesélni a történetet, mert ezzel eláruljuk a megoldást is. Igaz, ennek súlyosabb következményei vannak a rejtvényfejtő típus esetében, de azért tartom magam a szabályhoz.
A Maigret és a hajnali vendég öt kriminovellát (bűnnovellát?) tartalmaz. Noha a műfaj első kezdeményei Edgar Allan Poe novellái voltak, úgy tűnik, hogy a regény terjedelmesebb formája technikailag alkalmasabb a bűneset és megoldása elbeszélésére. A novellában kevesebb mód van a tévutak végigjárására, arra, hogy több jelöltünk, gyanúsítottunk legyen. Márpedig ez a becsapás – az olvasó félrevezetése – fontos eleme a dolognak. A bayeux-i gazdag özvegy mindenesetre mesteri a maga nemében: mintha egy rövid bevezető volna Maigret világába, módszertelen módszerébe. Ahogy fölcsipeget egy-egy információt, töpreng, bámészkodik, és lassan kirajzolódnak a jellemek és összeáll az eset.
Mindkét fordítás gördülékeny, profi munka. Az pedig, hogy a regény eredeti, Simenonhoz jobban illő, tartózkodó címe (A néhai Gallet úr) a harsányabb félarcú emberré változott, nyilván a kiadó üzleti megfontolásainak számlájára írható.
Vö. Cserna-Szabó András: Az éhes dög
Kiadó: Park Kiadó, Kiadás éve: 2009, Oldalszám: 174 és 161 oldal, Ár: 1900 Ft, Megjegyzés: az NKA által nem támogatott
