Stephen d’Agostino

Ennek elsősorban a döntőben vezénylő Stephen d’Agostino volt az oka. Leonard Bernstein egykor elhatárolódott a zongorista Glenn Gould játékától, amikor együtt adtak elő egy versenyművet. Én most a versenyzők helyében elhatárolódtam volna a karmester működésétől. Melynek egyik, de sajnos legjellemzőbb vonása a kidolgozatlanság, az összeszedettség teljes hiánya. Az estet meghatározó hiátusok arról is árulkodtak, hogy a konduktor nem tartja becsben Mendelssohn valóban nem a nagy versenyművek közé sorolható, de egyébként helyes kis darabját. És arról is, hogy bár a Magyar Rádió zenekarát vezényli, maga a verseny, a versenyzők sem érdeklik, s a róluk alkotott véleményét is tükrözi a tempók nem tartása, az artikuláció, az értelmezés teljes hiánya.

Már csak a versenyzők tisztelete is megkövetelte volna, hogy a zenekar élére nemrég kinevezett Stephen d’Agostino szedje össze nem egy esetben teljesen széttartó zenekarát. S az is egy ok kellett volna legyen a pontosabb játékra, hogy a koncertek szélesebb nyilvánosságot kaptak: az elődöntőkhöz hasonlóan minden döntőt közvetített a Bartók (MR3) Rádió. Összképet a nevezők játékáról e koncertek alapján kaphatott volna a versenyt követő érdeklődő, ám a kép korántsem lehetett teljes, azért ti., mert a felületes vezénylés akadályozhatta a pianisták belépéseit, no meg azt, hogy elképzeléseik szerint éreztessék a versenymű kontrasztjait és súlypontjait. Joggal vethető fel tehát a kérdés: szükség van-e zenekari darabra egy zongoraversenyen? A versenyzők helyzetét megnehezítő karmester, és a nem túl szerencsés darabválasztás együttesen lehetett az oka annak, hogy végül a zsűri nem tudta kellően értékelni a versenyzők produkcióját. Vagyis nem nevezte meg, kit tart a legjobbnak.

Felix Mendelssohn

Érdemes elidőzni az elődöntőkben hallottaknál is, hiszen a Haydn-, Mendelssohn- és Bartók-művek (az Esz-dúr Hob. 52-es szonáta, a Mendelssohn variációk, valamint Bartók Három képe) élesebben mutattak fel különbségeket. Ezen művek előadása egyértelművé tette, hogy a versenyzők még nincsenek készen: nincs még köztük teljesen kiforrott, a technikát uraló és csak a kidolgozásra összpontosítani tudó jelölt. Ahogy azt is, hogy van legjobb. Nekem például Tihanyi Zsuzsa játéka több mint meggyőző volt: őszintén meglepett, hogy végül nem hozták ki győztesnek. Játéka nem volt bizonytalan, nem küzdött a hangokkal, nem kellett folyamatosan figyelnie arra, hogy ne tévesszen, s a műről érezhetően gondolatai voltak.

Az általános színvonalról mégis elmondható, hogy nem volt túl magas. A technikába minden versenyzőnek még rengeteg időt kell fektetnie, hogy az szabadságként térüljön meg, vagyis ne szegje kedvét egy mű, és valóban elő is tudja adni saját, minden görcstől és konvenciótól is mentes verzióját. Ma már annyi a technikailag tökéletes játékos, hogy szinte csak harsány, extrém elképzeléssel lehet feltűnni, sikert elérni (Lang Lang például tagadhatatlanul az egyik legtechnikásabb pianista), sekélyes romanticizálással, édeskés hangsúlyokkal, érzelmességgel vagy extrém ötletekkel. Szerencsére e verseny mindezektől mentes volt. Köszönhetően, úgy hiszem, a zsűri összetételének. Hisz alapvetően jó ízlésű, konzervatív szakértők alkották a grémiumot: Nagy Péter zongoraművész (elnök), Klukon Edit, Jandó Jenő és Némethy Attila zongoraművész, a Rádió műsorvezetője, valamint Kovács Sándor zenetörténész.

Jonathan Cohen és Kelemen Barnabás a zongorversenyen (Forrás: mr3-bartok.hu)

A zongoradarabok közül a Haydn-művek fordulatai, keresztezései számos ifjú tehetséget megakasztottak, nem is volt kétséges ki kerül a kétfordulós döntőbe. Emlékezetes maradt  a visszahívottakon kívül még Polgár Éva és Rostás Zoltán játéka.

A Joseph Haydn halálának és Felix Mendelssohn születésének 200. évfordulója tiszteletére rendezett verseny döntője két részből állt. A kamara-döntőben Borbély László, Kerek Erzsébet, valamint Kiss Péter, Licsák Attila és Tihanyi Zsuzsa játszott Haydn-triókat, Kelemen Barnabás hegedűművész és Jonathan Cohen gordonkaművész közreműködésével. Licsák Attila alázatosságával, azzal, hogy milyen pontosan követi a kiváló közreműködőket, Tihanyi erejével, intenzitásával tűnt ekkor fel.

Tihanyi Zsuzsa (Forrás: mr3-bartok.hu)

Mendelssohn tizenévesen jegyezte első zongoraversenyét, de kétségtelen, nem zongoraversenyei miatt szeretjük. A versenyre kiválasztott, 1837-es 2. zongoraverseny alkalmas a zongoratudás lemérésére:  a mindössze húsz perces opusz nem veszi túlságosan igénybe a zongoristát. Vagy inkább alkalmas lehetett volna. Ha a karmester meg tudta volna a versenyben megszólaló d-moll darabot kedvelni és kedveltetni. A zsűri döntésére várva Bogányi Gergely Brahms-játékában gyönyörködhettünk. Bogányi kissé zavartan adta elő a Händel-variációkat. A zsűri nehezen hozta meg döntését, a kárpótlás ezért egy pazar Chopin Noktürn volt. Bogányi a művek közt elmondta, hogy nem szeretett versenyezni, de ha versenyzett, akkor mindig úgy tette, hogy csak a közönségre figyelt, sosem próbált a zsűri elvárásainak megfelelni, mert annak eredménye csak egy feleslegesen virtuózkodó előadás lett volna. Versenyen mindig úgy játszott, mint koncerten szokott volt. Ha Bogányi szavait iránymutatásnak tekintjük, akkor ennek a kívánalomnak is Tihanyi Zsuzsa játéka felelt meg a legjobban. 

November 19-én este, a zenekari döntő után, a zsűri elnöke hirdette ki a díjazott versenyzők névsorát. A zsűri első díjat nem adott ki, megosztott II. helyezést ért el Tihanyi Zsuzsanna és Licsák Attila, a megosztott III. helyezést Borbély László és Kiss Péter érdemelte ki.