John Eliot Gardiner két koncertje a bécsi Musikvereinben
2009.12.03.

Két egymást követő estén adta elő Bécsben a maga alapította zenekara (Orchestre Révolutionnaire et Romantique) és énekkara (Monteverdi Choir) élén John Eliot Gardiner Haydn nagy oratórikus műveit. Az Évszakok és A teremtés úgy szólt, akárha rejtett opera lenne mindkettő. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

John Eliot Gardiner
John Eliot Gardiner
Ma már ritkán vitatott kérdés, hogy Haydn két kései nagy világ-oratóriuma közül Az évszakok a művészileg kétségesebb értékű. Míg A teremtés egészét áthatja a többek közt Charles Rosen által is jó értelemben kiemelt gyermeki naivitás, elfogulatlanság és csodálat a világ nagyszerűsége és isten kimeríthetetlen kreativitása iránt, addig a másik darabban ez a tágra nyílt szemű bámulat olykor lapos gyermetegséggé, túl naiv infantilizmussá süllyed. Másrészt problematikus már az is, hogy vajon az emberi munkálkodás és fáradozás, egyáltalán a földi élet elbeszélése és dicsérete hogyan egyeztethető össze az évszakok örök körforgásában megjelenő egyfajta metafizikus szemlélettel, vagyis, hogy az alapvetően egy dalműbe, egy tőről metszett német Singspielbe való anyag hogyan válhat mégis oratórikussá. Olyan ez, mintha Haydn a Szöktetés a szerájból világát akarta volna A varázsfuvola etikus átszellemültségével összeboronálni. Egy operában ez talán sikerülhet (és éppen A varázsfuvola lehet erre a példa, na meg természetesen a Fidelio), de ezek valóban csak egyedi esetek. A dokumentumok tanúsága szerint Haydn tisztában volt a nehézségekkel; nehezen ment a munka, sokat panaszkodott a szöveg száraz elvontságára. Íme egy jellemző példa: „Világéletemben szorgalmas ember voltam, de arra soha nem gondoltam, hogy magát a szorgalmat megzenésítsem.”

Rebecca Evans
Rebecca Evans
Nincs könnyű helyzetben tehát a karmester, amikor valamiféle egységet akar teremteni Az évszakok partitúrájában, világszemléletében. John Eliot Gardiner – legalább is úgy tűnt ezen az egyébként is derűs és enyhe november végi estén – mindenekelőtt a mű nagyon is földi jellegét, daljátékszerű formálását akarta előtérbe állítani, természetesen ügyelve eközben, hogy ne legyen túlzottan tenyeres-talpas az interpretáció. Röviden, hogy a kedves bukolika mellett ne menjen veszendőbe az oratórium fensége, komolysága, elhivatottan felvilágosodott morálja. Ezek az elemek főleg az egyes évszakokat bevezető zenekari előjátékokban szólaltak meg felejthetetlen szépséggel, mélységgel. A tél depressziós szigorúsága, aztán a betörő napfény ragyogása, a nyári napmeleg tikkasztó heve szinte egy Debussy impresszionista palettáját idézték; a mindvégig csodálatosan koncentráltan muzsikáló zenekar ezer színben pompázott. Élénk tempók, gyors, eleven váltások, táncosság jellemezte az előadás egészét.

Persze amikor erre volt szükség, Gardiner és igen kulturált (de nem kimagaslóan szép hangú) szólistái megpendítették azt a daljáték-hangot, amely a Szöktetés... és A varázsfuvola óta még soha nem szólalt meg ilyen revelatív egyszerűséggel. Rebecca Evans és James Gilchrist Hanne és Lukas alakjában amolyan paraszt Papagenót és Papagenát, olykor meg egyenesen Taminót és Paminát festett fel nemesen egyszerű eszközökkel a színpadra. Mert alapvetően mégis kissé inkognitós operaelőadást hallottunk; a nagy szüret-jelenet lenyűgözően teátrális volt, groteszk hangulata („még soha nem írtam ilyen részeg fúgát”, mondta erről maga Haydn) egyenesen a Paraszt-Brueghel vásznait idézte. A zárszó mindamellett mégis Simon gazdáé, aki ősszel, az oratórium végén, a közelítő tél elején, levonja a végkövetkeztetést: minden elmúlik, egyedül az erény, ami maradandó.

James Gilchrist
James Gilchrist
E kissé együgyű, de igen őszintén megkapó kijelentés után annál átszellemültebben hathatott volna másnap este A teremtés, azaz az erény dicsérete. Hogy mégsem így esett, az a megmagyarázhatatlan negatív csodák egyike, amelyek csakis a koncertteremben fordulhatnak elő. Hiszen ugyanazok a muzsikusok, akik szerdán bámulatosan játszottak, csütörtökön többnyire csődöt mondtak, így aztán nem sikerült megvalósítani a Gardiner által felvázolt lehetőséget. (Ugyanakkor nem hallgatható el, hogy maga a Mester is igen fáradtan mozgott, irányításából hiányzott a megszokott tűz és pontosság.) Ez a lehetőség Az évszakok földi idillje és az elmúlás miatt érzett mély, de istenben bízó melankóliája után, mintegy metafizikus ellenpárjaként mutathatta volna föl A teremtés isteni és egyben emberi drámáját. A nagy mű első két része az isteni munkát festi, egészen az ember megjelenéséig. Itt még valamennyire bizakodhattunk, Gardiner és zenekara olykor remekelt, különösen a Káosz ábrázoló, vagy a Fény megjelenését imitáló szakaszokban, és a kórus is nagyjából szerdai formában énekelt. Ám a szólisták annyira fénytelenül, kedv és karakter nélkül szerepeltek, hogy az egészen lehangolóan hatott. Egyszerűen unalmas és hiteltelen volt. Különösen a harmadik rész Ádám és Éva örömét ábrázoló nagy szerelmi kettőse, meg a művön belül amolyan kisoperaként koncípiált, kórussal kísért, az Úr dicséretét zengő duett („Von deiner Güt, o Herr und Gott”) sikerült tempótlanul, lomposan és esetlegesen, elsősorban a szoprán, Sophie Karthäuser gyarló szereplése miatt. De a Tim Mirfin helyett beugrott basszistát sem illetheti sok dicsérő szó (a nevét sajnos nem sikerült megtudom). A szólisták közül a tenorista, James Gilchrist volt az egyetlen, aki nagyjából megfelelt, de ő sem ismételte meg az előző napi teljesítményét. A végére már a kar is elfásult, a „Vollendet ist das grosse Werk” kezdetű fúga aligha győzött meg bárkit is arról, hogy a Teremtés isteni műve valóban fényesre sikeredett.

Szerző: Csont András
Helyszín:  Musikvereinsaal, Bécs,  Időpont:  2009. november 25-26.