Az eredmény – a november 17-i koncertből ítélve – azonban inkább csak a jótékony célt igazolta, a választás zenei előnyeit jóval kevésbé.

Az Óbudai Danubia Zenekar a Zeneakadémia nagytermében

A zenekaron igazán semmi sem múlott. A hangversenyen a megszokott kitűnő, összeszokott és fegyelmezett Danubiát hallottuk, a Laudamus te kissé kapkodó és bizonytalan hegedűszólójától eltekintve szebbnél szebb szólókkal; külön dicséretet érdemelnek a fuvola- és az oboa- (oboe d’amore-) szólók. Dicséret illeti a jelentősen kibővített Monteverdi Kórus teljesítményét is: ha a legmagasabb, legkényesebb belépéseknél – ahol csak képzett, hivatásos énekesektől várható el a teljes üzembiztonság – elő-előfordult is egy-két kisiklás, egészében véve a kórus valóban kulturált és homogén, erőteljes és mégis rajzos, áttetsző hangzásképet produkált, és zenei érzékenységből is jól vizsgázott; szövegmondása is jól érthető volt.

Jose Cura

José Cura zenei karaktere azonban túlságosan külsőségesnek és felszínesnek bizonyult Bach h-moll miséjéhez. Amit még leginkább javára írhatunk, az bizonyos nagylélegzetű emelkedések hatásos megvalósítása egyes kórustételekben, például mindjárt a Kyriében, vagy a Credo nyitószakaszában. Ezenkívül egy-egy karakterre, hangzásra is rátalált, reménykeltő pillanatokat teremtve a hallgató számára – ilyen volt a Qui tollis kezdete az expresszív disszonanciákkal (bravó, kórus) vagy a Credo Crucifixus szakasza. Ezek azonban impresszionisztikus pillanatok maradtak, mert Curából hiányoznak a feszítő energiák, s valamifajta látványos elegancia helyettesíti a zenében – és a szövegben – zajló lényeges és komplex folyamatok intenzív követését és felszínre hozását. Magyarán és lapidárisan: lapos és meglehetősen unalmas volt ez a h-moll mise, melyben voltak ugyan fokozások és tetőpontok, de egetrengetőnek olyan kardinális pillanatok sem voltak nevezhetők, mint az Et resurrexit kirobbanása. Sokszor éreztük úgy, hogy a zene csak hömpölyög, újra és újra köröket csinál, de hiányzik belőle az igazi vérkeringés.

Személy szerint rendkívül zavarónak találtam továbbá az olaszos szövegkiejtést, a mannyamozást és krucsifixusozást is – vajon egy Lipcsében, végső formájában Drezdának komponált és Budapesten bemutatott darabban hogy jön képbe az olaszos ejtés? Nem lényegi kérdés persze, de ezt a fajta divathajhászást (amennyiban az) igen modorosnak találom.

Németh Judit

A szólista-kvartett képezte az előadó-apparátus legkevésbé kiegyensúlyozott részét. Kiemelkedett belőle Németh Judit, aki némi eseti fátyolozottság ellenére hangilag és zeneileg is élményszerűen énekelt duettben-szólóban egyaránt; az Agnus Dei szóló végeredményben az egész előadásnak adott jobb végkicsengést. Kulturált és csiszolt volt Kálmán László éneklése is, bár a hallatlanul kényes Benedictusban mintha a felszín alatt küzdött volna kissé a magasságokkal. A beugró Hámori Szabolcs korrektül helyt állt, de szólamát színek, dinamika és kifejezés szempontjából meglehetős egyhangúsággal – már-már úgy tűnt: egykedvűséggel – énekelte.

A szopránénekesnő, az argentin Maria Bisso kiválasztása – sokat ígérő életrajza ellenére – elhibázottnak tekinthető. Az ő számára biztosan jótékonysági aktus volt, hogy idejöhetett és – többek között – egy Németh Judittal duettezhetett. Bisso először is – egyedüliként – nem énekelt tisztán; különösen nem a Christe eleisonban, de később is akadtak kisiklásai. Hangképzése egyszerűen csiszolatlannak hatott, emellett előadásmódja egyszerre volt gyerekes, operás és zeneileg elnagyolt; a duettekben pedig sokszor szólózott partnere mellett. Ha őt is a karmesternek „köszönhettük”, akkor abból is kiviláglik: a h-moll mise nem José Cura világa.