Matt Damon Az informátor! című filmben

Az ember nem lepődik meg már szinte semmin, ha Steven Soderbergh-film kerül az útjába. A pimaszul fiatalon, huszonhat évesen sikeressé lett Oscar-díjas direktor a Szex, hazugság, videó óta immáron három évtizede pendlizik a kommersz- illetve a művészfilm közt – inkább több, mint kevesebb sikerrel. Legutóbb nemcsak kétrészes, Che Guevara életéről szóló, Benicio Del Torónak Oscart is hozó filmjével hívta fel magára a figyelmet, hanem azzal is, hogy az idén megjelent egyik alkotásának, (a) The Girlfriend Experience című filmjének főszerepére éppen azt a Sasha Greyt szemelte ki, akinek nevéhez olyan alkotások fűződnek, mint a a Meg akarom dugni a húgodat, a Gonosz ringyóim 3, vagy a Hátsók hercege 13 (sic!). 

Soderbergh másik idei filmje, recenziónk tárgya is igazi meglepetés, habár sokkal szolidabb izgalmakat igér, hiszen egyetlen profi pornós sem játszik benne, ráadásul a gazdasági bűncselekményekben első blikkre aztán végképp semmi szexi nincs. A sok jogi zsargon, a tekervényes vállalati praktikák, az adatokkal való zsonglőrködés – talán nem merész, ha kijelentjük – kevés nézőt hoznak lázba. Ami igaz, igaz: néhány HVG-számot el kell ahhoz olvasni, hogy a film alapproblémáját zökkenőmentesen felfogjuk.

De ne essünk kétségbe, ha már az első öt percben elveszítjük a fonalat; legyünk kitartóak, és pislogjunk úgy, mintha értenénk, amit beszélnek. Megéri. A lényeg, a csupasz igazság, mint az szerencsére utóbb kiderülhet számunkra, úgysem az unalmas számokkal való trükközés, hanem ami a jól fésült paróka alatt lappang.

Melanie Lynskey

A film első felében látunk egy biokémikust (Matt Damon), aki Amerika, de talán az egész világ egyik leghatalmasabb mezőgazdasági óriásvállalatának dolgozik magas beosztásban. A ránézésre kissé talán unalmasnak tűnő figurának, Mark Whitacrének felesége van, gyereke, takaros kis farmja, sajnos, ő maga árvaként nevelkedett, szülei, mint tőle megtudjuk, autóbaleset áldozatai lettek, s őt egy vidámparkkal is rendelkező gazdag öregúr fogadta örökbe. Ez a szürke, bajuszos kisegér egy nap felkelti az FBI érdeklődését, ugyanis állítása szerint tudomása van bizonyos törvénytelen dolgokról a cégen belül. Az FBI ráveszi, hogy kémkedjen nekik, bedrótozzák, és főhősünk egycsapásra egyre veszélyesebb és komplikáltabb szituációkban találja magát. Lehallgat, lefülel, videóra vesz mindent, ami körötte zajlik, de olyan hideg, laza profizmussal, ahogy azt egy biokémikustól várnánk. Egyszóval bénán. Ténykedésének emblémája, amikor a táskájában elrejtett felvevőgép véletlenül iszonyatos hangerővel bekapja a szalagot, és ő a készüléket a lehallgatottak orra előtt igyekszik megjavítani.

Jelenet

A kartellbotrány emberünk csetlő-botló bénázása közben egyre dagad, a nagy mezőgazdasági cégek ármanipulációi már-már lelepleződnek. Mindeközben a film fókusza lassacskán egyre inkább a botcsinálta ügynökre irányul, aki egyfelől valahogy sosem bukik le, másfelől azonban jócskán ad okot fejvakarásra az amúgy képtelenül türelmes és megértő ügynököknek. Boldog-boldogtalannak beszámol például szupertitkos akcióiról; még a szomszédjának is eldicsekszik, hogy ő az FBI-nak dolgozik (s mint megtudjuk, az ő kódja azért 0014-es, mert kétszer okosabb, mint James Bond). Soderbergh nagy érdeme, hogy lendületes zenékkel, svungos feliratozással, érdekfeszítő narrációval (Whitacre belső monologizálása) sikerül a lassan felfogható cselekményt pörgővé tennie. Így aztán a miről észrevétlenül átterelődhet figyelmünk a hogyanra, akárcsak a szintén általa jegyzett Ocean’s-filmek esetében, ami egyáltalán nem baj: így jó elveszni egy történet csavaraiban. A helyenként Philip Seymour Hoffmant idéző Matt Damon alakítása meglepően jó a mosolyogtatóan amatőr, örökké ködösítő kisember szerepében; az egyik FBI-ost játszó, nem hivalkodóan, de azért fergeteges Scott Bakulával zajló párbeszédei egyre nagyobb komikumforrássá válnak. Említésre érdemes a kissé butácska, biztos támasz, szerető feleség szerepében a megbízható komika, Melanie Lynskey is.

Mindezen erényekre a film rátesz egy jókora lapáttal azzal, hogy A cég utánérzéséből meglepően és észrevétlenül átfejlődik a Spielberg-DiCaprio-páros Kapj el, ha tudsz-ját idéző élethazugságtörténetbe, ezáltal adva mélységet, súlyt a fekete komédiának. Amikor a misztikusan csapongó, de sokáig nem gyanús belső monologizálás – amely halványan idézi a Harcosok klubját, illetve az Amerikai Pszichót – a helyére kerül, igazolja jelenlétét, a tantusz kellemesen csendül az információk után „loholó” néző fejében.

Matt Damon

Ha a vászonra bambuló pattogatott kukoricát pusztítókat gyanútlan kis fókáknak képzeljük el, olyan ez a film, mint a 0014-es ügynök monologizálása közben (a japán tinédzserlányok használt bugyiját vásárló öltönyösök és a mérgező pillangók külsejét utánzó nem-mérgező pillangók társaságában) előkerülő, minden hájjal megkent jegesmedve. Amelyik letakarja az egyetlen, nem a hóba olvadó testrészét, a fekete orrát, hogy áldozatát orvul, a meglepetés erejével ragadhassa meg. Két dolog miatt sántít a hasonlat: egyfelől, a jegesmedvék esetében – mint főhősünk rávilágít – rejtély, hogy honnan tudják, mi árulhatja el őket, Az informátor!-nál pedig erről szó sincs (hűvös profizmussal takarják le azt, amit le kell), másfelől – és ez a lényegesebb – a fókákkal ellentétben mi széles vigyorral élvezzük azt a pillanatot, amikor rádöbbenünk, hogy a bolondját járatták velünk.

Vö. Kelemen Éva: A hazugsággyáros 
Bujdosó Bori: Matt Damon tiszta gyagya, mert vizes az agya 
Megyeri Dániel: Steksz, hazugság, még egy kis hazugság 
– koves -: Tokával, vonóval 
Gyenge Zsolt: A tévelygő! 
Libor Anita: Mi van?