A "cumi", vagyis a Mina számára az életet jelentő diktafon a feje tetejére állítja az őrültek világát, hegyes dárdaként szegeződik szembe a betegtársakkal, a férjjel és az RS9 megdöbbentő előadásában a közönséggel is. Helyben vagyunk. Minden viszonylagos, a kint és a bent megkérdőjeleződik, mint minden olyan műalkotásnál, mely az elmebetegséget komolyan veszi.

Mina diagnózisa skizo-affektív pszichózis. „Próbálták elmagyarázni, mit jelent, sajnos egyik magyarázat se ugrik be az eszembe. Talán, hogyha kicsit finomítanánk, akkor ezt úgy hívják: mániás-depresszió… Azt is tudom, hogy fázikus betegség, és én most nagyon fázok.”

Mérő Vera (Fotó: Tóth Melinda)

Mina mániásan faggatózik. De van-e normálisabb kérdés, mint ez – betegtárshoz, „sorstárshoz”, ápolóhoz, a Minát végső megoldásként diliházba csukó férjhez vagy a nézőhöz? „Mért kérdezed mi a baj… lábon hordom a mániás szakaszt.” Az RS9 ősbemutatóján Mérő Vera alakításában Mina a dolgok végére akar járni. Kérdezi magát, a környezetét, emlékezik, elemez, meditál, provokálja betegtársait, még a katatónokat és a hangokat hallókat is. A díszlet egyszerű: fehér falat idéző függöny, vászonhuzatos műanyagszékek és egy kitört ablak, ez a dohányzó. A legalább három síkon futó, évtizedeket bejáró létfragmentumokat egyetlen, zárt térben éljük át. Hangok és fények segítségével különíti el a rendező az egységes térben az átgondolt és gondosan összefűzött jeleneteket.

Az első pillanattól fennáll a feszültség: egy titok, egy katasztrófa, egy megőrülés nyomába szegődünk, végigkövetjük Mina belső útját, leselkedhetünk, de mintha nem is nekünk szólna ez az egész. A belső út, a hangos napló születése dramaturgiailag is pontosan követi az emlékezést és az önterápiát, a válás dilemmáját: „Szerinted mit csináljon egy nő, aki 35 éves, hirtelen elaludt, mint Csipkerózsika, felébredt, de nem a herceg ébresztette, és érzi, hogy szaros a bugyi?” Mina okokat keres, és meg is találja őket, felidéződnek gyermekkori traumái az árvaháztól a nevelőszülőkön át az első bekattanásig, és a szülés, a házasság életszakaszainak dermesztő konfliktusaiig. Még tart az első rész, már csóváljuk a fejünket: ennyi iszonyat! Ettől bárki „bekattanna”! A második rész sem megnyugtató.

Jelenet az előadásból

De lehet-e ennyi szörnyűséget, ennyi szenvedést beépíteni egy darabba anélkül, hogy elvesztené hitelességét? Sajnos lehet, ma Magyarországon a katasztrofikus élethelyzetek napirenden vannak – a darab reális, ha tetszik realista. Katartikus hatását a fentieken túl főleg annak köszönheti, hogy a mikrofonos ön-, család- és társadalomvizsgálat, a tollbamondásos napló egyszerre önterápia és objektiválódó műalkotás. Ezt erősítik a felidézett József Attila-, Pilinszky-, Pascal-, Thomas Mann-vendégszövegek, valamint Billie Holiday- és operafelvételek. A belső rettenetet imaként próbálják a transzcendencia világába emelni, odakötni a lélek közös sorsához: „Engedd meg Istenem, hogy elállhassak, és ne pusztuljak bele./ Engedd meg, hogy becsukhassak egy-két ajtót…/ Add meg Istenem, hogy alkothassak, abban a fiktív térben sok csomag lerakható./ Add meg Istenem, hogy ne fájjon egyszerre minden…” Az őrület és kreativitás örök kérdéseivel nézünk szembe: segíti-e a feldolgozást az őrület élményének rögzítése, művészetté formálása, és ezáltal az őrület stigmájának a művész identitásába fordítása? Megelőzhető-e így egy újabb pszichotikus állapot?

Scheer Magda

A darab jellegéből adódóan Mérő Verára akkora feladat hárul, mint az összes többi szereplőre együttvéve, de az előadás egyensúlyát ez nem borítja fel. Mindenkivel ő létesít kapcsolatot, a báboktól a férfi sorstársakig, akiket csábítgat is, sőt csábítása a gyógyítás aktusába is átcsúszik. Az előadás terében elkülönülve ül egy otthonos lakás olvasólámpás, faliszőnyeges sarkában egy idős hölgy. Ő olvassa a naplót, illetve az irodalmi és bibliai idézeteket. A színlapról kiderül, hogy Scheer Magda az idős Minát alakítja, de a néző azt is hihetné az előadás utolsó előtti pillanatáig, hogy Mina szeretett-gyűlölt anyját, vagy legalábbis egy képzelt anyafigurát, felettes-ént lát. A darabot kicsit túl radikálisan lekerekítve az előadás rendezője, Lábán Katalin – feltehetően a dramaturggal, Orosz Eszterrel együtt – az idős Mina és elhagyott gyermeke közötti harmonikus kapcsolat felvillantásával zárja le a történetet. Erre talán nem lett volna szükség, a sokértelműség és a több megoldás lehetősége végig ott motoszkál a darabban, a főhős nyitott tudattalanjának megfelelően. A(z ön)terápia folyamatát, a válás elhatározását vagy továbbhalasztását az előadás árnyaltan, dinamikus állapotként ábrázolja. Betelik-e a pohár? Mina házasságának és anyaságának válsága a két legkövérebb csepp a „belső retteneteket” felfogó pohárban. Amikor Mina elhatározta, hogy felveszi gondolatait, leírja naplóként, könyvet tervez belőle kiadni, és ebből végül színházi előadás teremtődik, akkor éppen elég egyértelmű utalást kapunk arra, hogy legyűrte démonait – amennyiben valós, úgynevezett saját élményből, időnként pszichózisban született darabról van szó. Miközben valójában egy a belső retteneteket is jól ismerő, nagytehetségű író első műve érett be a színpadon.