Az nem újdonság, hogy a kritikusok osztályoznak – a színházi előadásokkal tán hamarabb kezdődött, mint a moziban -, de a módja igen. A filmek tetszési indexeként a (remélhetően másokat is) kevésbé sokkoló százalékarányt alkalmazzák a szerkesztők útravalóul, így szívünk joga eldönteni, hogy végigalusszuk-e a húszszázaléknyi szimpátiát kiizzadott opuszokat, vagy csak 50 %-os szerkesztőségi tetszés fölött vesszük a kabátunkat.

Lényeg a lényeg: ez az újság nagyon érdekesen kezdődik. Pont fordítva, mint amit eddig megszoktunk – és amiért némely lapokat a végén kezdünk olvasni –, sőt amikor beáll a szakmaisághoz illő szerkesztői rend, még akkor is kapunk egy csöppnyi ajándékot: a két hónappal korábbi vetítések bevételi, gyártási és kritikai szempontokra kihegyezett táblázatát. Módfelett tanulságos, no egyáltalán nem a filmekbe tett pénz, de a bevétel alakulása – ami ugyebár nézettséget is jelent – és a pozitív kritikák arányának összevetése: amikor ugyanis bizonyos filmek sikerszériája homlokegyenest eltér a kritikusi értékeléstől, újfent nyugtázhatjuk, hogy a mozinak (hál istennek) elég nagyszámú, a szakirodalomra magasról tevő közönsége (is) van.

Nem tagadhatom: ez az olvasói elsősegély a kedvencem, de a többi anyagot is rokonszenvvel tanulmányozom. Nagyobbakat például (az áprilisi és a novemberi számokban tallózva) a némafilm izmusairól, meg Guillermo Del Toro szörnyetegeiről (2009/04), a film és a képzőművészet kapcsolatáról, továbbá élő és elhunyt legendákról, Woody Allenről, Fassbinderről (2009/11). A témák némelyike magától értetődően kezdőknek újdonság, haladóknak karbantartás – így van ez rendjén. Mint ahogy az is, hogy a rutinos szerzők írásai mellett teret kapnak a lazább stílusban, de egészséges magabiztossággal fogalmazott cikkek is a kritikusi pályára újonnan színre lépők tollából.

Visszatérve Fassbinderre, november legnagyobb filmes eseménye, hogy Erzsébet naptól kezdődően megint vetítik egyik filmjét a magyar mozik, az Amikor 13 újhold van egy évben címűt. Nagyon gyanús, hogy felnőtt egy olyan generáció, amelyik csak száraz filmtörténeti adatként volt kénytelen megtanulni a német rendező nevét, anélkül, hogy bármit is láthatott volna tőle. Nekik azzal kell kezdeni, amit eléjük sodor a filmforgalmazás, akkor is, ha a rendezőnek nem ez a legeslegjobb filmje. De gyér 30%-a ellenére az új Jarmusch-filmet se kéne kihagyni, sőt, a Jarmusch-t alkotói önzéssel vádoló recenzens kifejezetten kíváncsivá tett: Jarmusch-t speciel hogyan nem érdekli a közönsége? (A filmről szóló kritikánkat elolvashatja itt – a szerk.)

A filmszaklaptól hagyományosan elvárható, ráadásul itt bőséggel és élvezetesen tálalt tartalmakon túl – kritikák, interjúk, érdemtelen filmek rövid, de szórakoztató ledorongolásai, életmű(töredékek), iskolák, izmusok, műfajkérdések, dvd- és könyvismertetések mellett – a Mozinet magazin áldásos, nem csekély figyelmet szentel a képregénynek és az animációnak, benne elméletnek, műveknek, alkotóknak. A mostohagyerekségből csak nem régen adoptált kilencedik művészetnek tehát ezeken a hasábokon szépen gyarapodik az irodalma, ami önmagában sem csekélység.

És megint vissza a vesszőparipámra: ha jól böngésztem, a novemberi számban mindössze egyetlen alkotás érte el a 100%-os csúcsot, egy október óta kapható dvd: Kathryn Bigelow 1987-es Alkonytájt (Near Dark) című műve, amely „egyszerre halhatatlan kultusz-vámpírfilm és a vérszívó-zsáner posztmodern megreformálásának legékesebb alapköve”. (Ezzel már rá is beszélt.) Áprilisban ugyanezt az értéket a Casablanca (1942) kapta – ezt bizonyítani sem kell, mert föltehetően alig akad valaki, aki ötnél kevesebbszer látta. Ezekkel könnyű, hiszen visszajátszások, tuti tippek, amiken ugye az idő vasfoga sem. A mai 80%-os jó filmekről meg majd eldönti az utókor, hogy pár tíz év múlva hol lesz a helyük.