Az elmúlt húsz-harminc évben annak lehettünk tanúi, hogy a színház és a bábszínház közötti határok egyre inkább elmosódnak, és már-már kivételnek számít, ha tisztán bábos produkció születik. A különböző kifejező eszközök keveredése persze jelentős művészi haszonnal járhat, de nem mindegy, hogy mikor miért lép be az ember a bábok közé, illetve milyen indokkal és módon bukkan fel a báb a színészi játékra épülő jelenetekben. A közelmúltban négy olyan produkciót láttam, amely különböző választ kínál a színházi és bábszínházi elemek keveredésének dramaturgiai és stiláris kérdéseire.
x
Nem tudom, hogy a mai gyerekek és kiskamaszok között mennyire népszerű Felix Salten kissé szentimentális regénye, a Bambi, de kétségtelen, hogy a címszereplő őzike sorsa a felnőtté válás folyamatát szépen leképezi, és a fordulatos történet alkalmas lehet színpadi feldolgozásra is. A Kolibri Színházban bemutatott színpadi változat (James DeVita munkája, Horváth Péter magyarítása) a címszereplő életének néhány epizódját emeli ki és fűzi sorba, ám valódi dráma nem születik, mert az egyes epizódok az epika elbeszélésmódjának megfelelően követik egymást. Ebben a konstrukcióban az épp lábra álló Bambi természettel való ismerkedése, a Kuvik bölcselkedése, az anya halála, a barátkozás és a megmérettetés azonos súlyú és jelentőségű jelenetek.
 Bambi (Fotó: Szlovák Judit) |
A parányi színpadon Orosz Klaudia szellemes megoldással igyekszik megteremteni a különböző helyszíneket: a színpad közepén nagy, kör alakú „mennyezet” függ, amelynek kerületén függönyök lógnak, s ezek el- és összehúzásával lehet zárt vagy nyitott tereket képezni. A mennyezet, ha előre billentik, kvázi-paravánként működik, amely a veszélyes mezőn játszódó események megjelenítésére szolgál.
A történetet színészek keltik életre, és akkor következik be a bábos megközelítésből adódó léptékváltás, amikor olyan epizódokat kell ábrázolni, melyeket az alkotók élőben a színpadon nem kívántak megmutatni (az emberrel való találkozás, a halál). Ez dramaturgiailag indokolható, ám e ritkán előforduló jelenetek hatása jóval gyengébb, mint a vastag talpú cipőkben állati lépéseket imitáló, vagy csak hangosan dobogó színészek játéka. Az, hogy Szívós Károly rendezése elkerüli a Bambi-történetet körüllengő túlérzelmesség veszélyét, nagyban köszönhető a címszereplő Szanitter Dávid, illetve Erdei Juli (Anya) és Mészáros Tamás (Gobo, Nyúl) természetes, árnyalt és erőteljes alakításának.
x
Népmese bábokkal – így hirdetik A halhatatlanság országa című előadást, amelyet a Miskolci Nemzeti Színház befogadott. A főszereplő királyfi ott szeretne élni, ahol ismeretlen a halál. Viszontagságok után el is jut a halhatatlanság országába, amelynek királynője jól tartja, de amikor eszébe jut apja és anyja, visszamegy szülőföldjére, ahol már csak szülei sírját találja. Természetesen találkozik a Halállal, akit megpróbál kijátszani, s végül sorsát a halhatatlanság országának királynője meg a halál közötti viadal kimenetele szabja meg.
 A halhatatlanság országa (Fotó: Barna Laczy) |
Fabók Mariann egy személyben a történetből ki-belépő mesélő és az összes figura életre keltője. Minden szereplő más típusú báb, illetve néhányat (királynő, boszorka) a színésznő élőben személyesít meg. Bravúros, ahogy a szerepeket váltja, ahogy a félbunraku Halál és a királyfi közötti beszélgetést megoldja, ahogy a paravánt használja, ahogy a néző szeme láttára arcának és hangjának megváltoztatásával két különböző alak párbeszédét eljátssza. Igazi vásári báboshoz illően kommunikál a közönséggel, de zenész társával, Návay Ákossal is.
x
 A kis hableány |
A Csiky Gergely Színház jó üzletet csinált, amikor bebérletezte a kaposvári egyetem harmadéves színészhallgatóinak előadását. A kis hableány a szomorú végű mesék közé tartozik, hiszen nem azok között születik meg a happy end, akikért közel két órán keresztül izgul a gyereksereg.
Litvai Nelli színpadi változata dramaturgiailag és stilárisan két részre válik, s ezen nem változtat Kelemen József rendezése sem. Tihanyi Ildikó szemkápráztató világot teremt a víz alatti birodalom érzékeltetéséhez. Szellemes, könnyen mozgatható bábok testesítik meg a tengeri királylányokat és felmenőiket, a halakat, a rájákat s egyéb vízi lényeket. A jelenetek gyorsan és könnyedén úsznak át egymásba, s nemcsak a tenger alatt játszódók, hanem a szárazföldiek is, amelyekben többek között a szertelen kamasz dán királyfi, egy apáca, mellesleg a norvég király lánya, valamint Melani, a kis hableány végzetes találkozása is lezajlik. Ez a felvonás tele van ötlettel, nyelvi sziporkával, a játék tempója fergeteges.
 Páll Mónika, Porogi Ádám és Decsi Edit A kis hableányban |
A második rész helyszíne döntően a dán királyi udvar, ahol Valdemár királyfi és a néma Melani egymás közötti epizódjai, illetve a házassági előkészületek egyre vontatottabbak, a helyszíneket jelző fehér hasábok szüntelen átpakolása miatt a jelenetváltások hosszadalmasak, a darab különálló részecskékre hullik. A bábhasználat itt egyértelműen a két, egymástól igen különböző világ egyik felének ábrázolására szolgál, s ezt a szerepét tökéletesen betölti; kár, hogy míg az első részt a bábok uralják, a másodikban már alig tűnnek fel. Az osztály tagjai nem szűnő koncentrációval, egyik figurából a másikba lépve, hol akrobatikus, hol hangszeres képességeiket megcsillantva, hatalmas energiával játszanak. Páll Mónika a címszerep érzelmi sokszínűségét, a fellobbanó szerelmet, az áldozatvállalást, a beteljesülés reményét egyaránt finoman érzékelteti, és Melani végső csalódottságába belelop egy kis bizakodást: az nem lehet, hogy ez a Valdemár előbb-utóbb ne jöjjön rá, ki szereti őt igazán.
x
A bábozás az általános közvélekedés szerint gyerekeknek való, éppen ezért külön öröm minden olyan alkalom, amikor egy színház kifejezetten felnőtteket szólít meg. A győri Vaskakas Bábszínház zsúfolt ház előtt játssza a Kádár Kata revüt.
Hogy jön össze a népballada meg a revü? Úgy, hogy Gimesi Dóra és Tengely Gábor egy pokolbeli mulatóba helyezi a magyar és a környező népek horrorisztikus kegyetlenségű balladáiból készült előadást. Orfeumi hangulatban, nem kevés humorral zajlik az interaktív keretjáték, amelyet egy Chicago-részlet, illetve a Koldusoperából Polly első felvonásbeli dala keretez. A mulató tánckarának minden tagja – akár a Chicago elítéltjei – elmond-eljátszik egy-egy történetet, egy-egy balladát. Éles kontraszt születik a keret frivolsága és a balladák véres tragikuma között. Ezt az is erősíti, hogy a történetek többségét – sajnos, nem mindegyiket – bábokkal vagy maszkos játékkal jelenítik meg, ami egyszerre távolítja el és teszi még kegyetlenebbé az elmesélteket. Az sem könnyen dolgozható fel, ha csak halljuk, hogy miként tekeri ki az anya gyermekeinek nyakát, de amikor egy nagydarab színésznő előadásában látjuk is, amint a parányi bábok feje lerepül, az felér egy gyomorszájba vágással.
A hatás mégis elementáris: a nézők élvezik, hogy az egyik percben úgy bánnak velük, mint vendégekkel, s a színésznők még finoman inzultálják is őket, a másikban pedig a felidézett eseteket látva-hallva elborzadnak, amikor felfedezik a balladai és a mindennapos rémségek közötti analógiát. Kiváló együttes játékot produkál a hét színésznő, és egészen megrázó, ahogy Fodor Annamária a megalázott mindeneslány szerepében elénekli a záró számot, Kalóz Jenny balladáját.