Virág Judit és Törő István úgy döntöttek, hogy a maguk örömére összeállítanak egy olyan kollekciót, amelyben személyes élmények kapcsolódnak minden egyes képhez – de a művekről nem ők vallanak, hanem a magyar értelmiségi élet ismert szereplői, köztük írók, zenészek, rendezők, színészek, tudósok, művészettörténészek, orvosok, újságírók és táncosok.
 Rippl-Rónai József: Lajos és Ödön |
Maga a vállalkozás nem előzmény nélküli: Száz szép kép címen 2003 óta látható egy virtuális kiállítás a mek.oszk.hu honlapon, s kis megszorítással ide sorolhatjuk Kieselbach Tamás óriási vállalkozását, a két kötetes Modern magyar festészetet is (az 1892-től 1919-ig tartó korszakot felölelő könyv 2003-ban, az 1919 és 1964 közötti műveket tartalmazó kötet pedig 2004-ben jelent meg). Az interneten fellelhető képtár jóval konzervatívabb szelektálási rendszeren alapul – leginkább a történeti szempontból fontosnak érzett műveket tartalmazza –, és csupán néhány itt reprodukált festményt fedezhetünk fel Virág Juditék válogatásában is.
 Nemes Lampérth József: Háttal álló női akt |
Jóval több közös pontot találhatunk Kieselbach Tamás anyagával, s ez érthető is, hiszen bármennyire is szubjektív ítéleteikre hagyatkoznak a válogatók, mégsem tagadhatják meg galerista mivoltukat. S bár a művészettörténeti kanonizáció és a műgyűjtés szereplőinek piaci szempontjai nem mindig azonosak – az aukciókon egyre ritkábban feltűnő „nagy nevek” szükségképpen erősítik az érdeklődést és a keresletet korábban másodvonalbelinek elkönyvelt alkotók munkái iránt –, ugyanakkor a most legszebbeknek „kikiáltott” művek nagy része mindkét oldalon vállalható.
„A szépség relatív” – írja a kiállításhoz kapcsolódó album előszavában Virág és Törő, s valóban, ha én válogatom az anyagot, akkor több festményt biztosan kihagytam volna a tárlatból. De az 1830 és 1974 között keletkezett művek között én is felfedeztem nagyon sok kedvencemet: Szinyei Merse Pál Léghajóját (1878), Csontváry Önarcképét (1900 körül), Rippl-Rónai Józseftől a Lajos és Ödönt (1912), Nemes Lampérth József Háttal álló női aktját (1916), Farkas István Szirakuzai bolondját (1930), Csernus Tibor Angyalföldjét (1958) vagy Bálint Endre Triptichonját (1974). A kiállított művek nagy része magántulajdon, így sok kevésbé vagy alig ismert „meglepetés-mű” is szerepelt. Nekem ilyen volt Mattis Teutsh Jánostól egy intenzíven örvénylő tájkép (Kora tavasz, 1917 körül), Aba-Novák egyszerre mesebeli, mégis kemény műve (Nagy vurstli, 1930), Derkovits Gyulának a tükör a tükörben elvével is játszó munkája (Aukció, 1930), Ország Lili sejtelmesen szomorú, a csendélet és az életkép határán egyensúlyozó festménye (Cipők I., 1955) vagy Barcsay feszes konstrukciója (Állvány ablak előtt, 1961). S hogy a kiállítás címében szereplő prímszám-többszörös lehetne több vagy kevesebb is, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy ottjártamkor például Borsos József kétségkívül frivol festménye, a Lányok bál után helyett az inkább negédesen bájos Kis piktor volt kiállítva.
 Csontváry Kosztka Tivadar: Önarckép |
A válogatók által csak afféle képzőművészeti „örömzenének” tekintett összeállítás legfontosabb hozadéka mégis az impozáns album, amely átélhetővé és megfoghatóvá teszi, hogy egy adott műhöz milyen sokféle személyes érzelem kapcsolódhat. Hogy mitől válhat számunkra megkerülhetetlenné egy munka, milyen hangulatokat képes előhívni belőlünk, hogy milyen gazdag – és mindenkiben más – asszociációs láncolatok kiindulópontjává, varázslatos élmények forrásává válhat. Virágékkal ellentétben nem gondolom, hogy bármely képzőművészeti alkotásnak lenne „mondanivalója”, és nem erről győztek meg a szubjektív ajánlások sem. Egy jó műnek sokkal inkább aurája, erős hatása van. Az ajánlók közt akad, aki még gyermekkorában, egy vasúti kocsiban elhelyezett fekete-fehér reprodukció alapján „szeretett bele” a képbe (Fehér László, Parti Nagy Lajos), de olyan is, akinek először kifejezetten ellenszenves volt a számára felkínált festmény (Karinthy Márton). Akad, akit a kép a nagymamájára vagy az édesanyjára emlékeztet (Virág Judit, D. Tóth Krisztina), és van, akit személyes kapcsolat fűzött az alkotóhoz (Ungvári Tamás, Bán András, Juhász Ferenc); más pedig tisztán hallja, hogy milyen zene szól a képből (Kocsis Zoltán). Tény, hogy néhány alkotást kifejezetten személyre szabottan ajánlottak fel: a táncosnő táncosnőset (Wolf Katalin), a divattervező cipőset (Zoób Katalin), az etológus kutyás képet kapott (sajnos, Csányi Vilmos kedvenc művének, Farkas István munkájának reprodukciója fordítva került be a kötetbe).
Egy jó festmény magába húz és nem ereszt, elgondolkoztat, állandóan új és új kérdéseket és problémákat kínál fel, inspirál, tanít, ismerősünk, majd végül a barátunk lesz. S talán a legfontosabb, hogy végül befészkeli magát a szívünkbe.
A válogatásból készült kiállítás november 29-ig tekinthető meg a Virág Judit Galériában.