 Chad Armstrong és Zuzana Dunajčanová |
Az egyfelvonásost Szegeden a Morva-Sziléziai Nemzeti Színház produkciójában láthattuk, három tehetséges énekessel a versenyszerepekben.
A milánói Scala megrendelésére készült opera cselekménye alkalmasint ismerős lehet a magyarországi közönség számára, hiszen a rákbeteg irodalomprofesszor-asszony története, vagyis Margaret Edson Pulitzer-díjas drámája, a Wit Emma Thompson főszereplésével a televíziós csatornák valamelyikén csakúgy elibé kerülhetett (Mike Nichols, 1999), akár Makk Károly játékszíni rendezésében (2001), Udvaros Dorottya jutalomjátékával. Igaz, a munkásságát a metafizikai költemények angol mesterének, John Donne-nak szentelő Vivian Bearing az operaváltozatban keresztnevet váltott, Vivianből Victoria lett, amit azután – miként azt a Bohéméletet idéző szövegfordulatból egyhamar megtudjuk – Vitának, azaz Életnek becézhetnek a tudósnő bizalmasai.
 Marc Haffner és Zuzana Dunajčanová |
Egy életteli, s még a nevében is az életet ünneplő, ám a halállal és a transzcendenciával hivatásszerűen foglalkozó nő áll tehát szemben a kórházi kezelés, a beteggel kísérletező kutatás és persze a pusztító kór kínzásaival, s Marco Tutino operája egészében hatásosan ábrázolja ezt a személy- és embertelen közeget. Merészel olykor harsányan közönséges melódiákkal dolgozni (mint például a rákkezelés fázisait „megéneklő” gunyoros „Grand Tour”-együttesben), s hangulatteremtésben erős, befogadóbarát zenéje az előadást indító baljós jelenetben, s utóbb is több helyütt jól érvényesült. Kevésbé éreztük sikerültnek azonban a Victoria/Vita személyiségére koncentráló pillanatokat, s úgy tetszett, John Donne jelenléte is többszörösen, így színpadilag és intellektuálisan egyaránt problematikusnak bizonyult.
Meglehet, Telihay Péter roppant sután induló (a címszereplőt jóval a karmester tapsos megérkezése előtt a színpadra kiültető) rendezésének is lehetett némi szerepe az egyes motívumok ki- és eldolgozatlanságában. A színpadra állítás is erősebbnek mutatkozott ugyanis a – túlnyomórészt részvétlen – kórházi közeg, mint a személyes dráma megérzékítésében. Hatásos volt például a röntgenképek tömkelegét idéző díszlet (Menczel Róbert munkája) előtt a kísérleti kúrák inkvizíciós, a beteget infúziós-katéteres láncra kifeszítő sorozata, a főszereplőt bizarr, műtőst és bohócot egyként sejtető jelmezben (tervező: Zeke Edit) körülzáró kórházi személyzet jelenete, és szintúgy a Tulp doktor anatómiájából kifeslő első pár perc. Nem így Vita kínosba csúszó, heves karmozgást igénylő halálkoreográfiája, az újraélesztési jelenet megoldatlan, üres ágy körül sertepertélő összjátéka, s néhány további szcéna.
 Jelenet az előadásból |
A főszerepben fellépő szlovák szoprán, Zuzana Dunajčanová imponáló teljesítményt nyújtott az első estén, hangja és színpadi jelenlétének ereje egyaránt jól érvényesült, s játéka szinte elfeledtette velünk a részint a rendezésből, részint az operai feldolgozás aktusából, részint az eredeti darab akaratlan szépelgéséből fakadó problémákat. A szép hangú kanadai basszbariton, Chad Armstrong ugyancsak kellemes benyomást ébresztett, ám John Donne segítő-kísértő-szemlélő figuráját (akinek korántsem csak Telihay rendezése nem talált helyet a színpadon) nem sikerült a kívánatos színészi otthonossággal belaknia. A Vitát kezelő, s tudósasszony iránt rajongó dr. Posner kevéssé jelentékeny szerepében a francia tenor, Marc Haffner kielégítően megfelelt – klinikai amorózó és bájgúnár volt egy személyben.
A többi szerepben az ostravai társulat énekesei álltak helyt, a vokális és színpadi elvárásoknak magabiztosan megfelelve. A produkció zenei irányítását ellátó Oliver von Dohnanyi remek opera-karmesteri erényekkel bír: a Szegedi Szimfonikus Zenekart éppúgy biztos kézzel igazította, akárcsak a kortárs operajátszás gyakorlatában érzékelhetően eltérő mértékben jártas énekes szólistákat.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Mezzo Operafesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö."Mi egy európai család vagyunk" / Interjú Oliver von Dohnányival