 Jelenetek az előadásból |
A lengyel romantikus triász harmadik tagjának, Zygmunt Krasińskinek 1833-ban keletkezett, címével Dante Isteni színjátékára utaló műve romantikus drámai költemény, metafizikai emberiségdráma, mely az emberiség sorsát, helyét és lehetőségeit vizsgálja a nagy társadalmi átalakulásokat követő, francia forradalom utáni időszakban. A dráma központi figurája Henryk gróf, az arisztokrata költő, aki családi kudarcait követően népvezér lesz, és a nemesek hadának élén szembeszáll, majd utolsó erejéig küzd a szabadságot és egyenlőséget hirdető, s az arisztokratákat kiirtani vágyó „neofita” hadakkal, illetve ideológiai ellenfelével, az ellenséges seregek élén álló Pankrácyval. Az ellentétektől feszülő monumentális drámában égi és földi erők csapnak össze egymással, a rengeteg szereplő között találunk kísértő szellemeket és őrangyalokat is, a helyszínhez kapcsolódó hosszadalmas és bonyolult szerzői utasításokban pedig többek között óriás sziklaszirtek, monumentális kastélyok, vihar, villám, mennydörgés szerepelnek. Mivel Henryk művész, alakján keresztül a hétköznapi tucatember és az alkotó vagy zseni között feszülő romantikus problémakör, illetve a művészet társadalomban betöltött szerepének kérdésköre is tematizálódik. A darab negatív utópia, végkicsengése kifejezetten pesszimista: Henryk leveti magát egy szikláról, hogy hű maradhasson elveihez, és ne kelljen megélnie a bukást, ellenfele, Pankrácy pedig végül elismeri Henryk igazát, ám furcsa látomások között, holtan esik össze.
 |
A társadalomkritikai témának köszönhetően a drámát az idők során az aktuális társadalmi és politikai konfliktusok kontextusában értelmezték, jelenlegi rendezésében Paweł Wodziński is a darab politikai olvasata felé mutat komoly érdeklődést: elsősorban az ideológiák működését és tömegekre gyakorolt hatásait szeretné vizsgálni. A szöveget alaposan meghúzták, a négyrészes drámából hetven perces előadás készült. Az előadás tabló-jellegű, nem a cselekményen van elsősorban a hangsúly, hanem a politikai szólamok irányítják az események sorát, a jelenetek vázlatosak, néhol nehezen követhető kauzális viszonyokkal. Előfordulhat, hogy a drámaszöveg ismeretének hiányában nem minden néző számára világos a pontos cselekményváz, és nem egyértelmű minden szereplőről, hogy kicsoda.
Az előadásban csupán a két főszereplő hivatásos színész, a többiek bydgoszczi lakosok, az alkotó stáb több mint kétszáz jelentkező közül választotta ki a különböző korosztályokhoz tartozó szereplőket. A szereplők a szó szoros értelmében civilek, szövegüket igyekeznek nem szavalva mondani, próbálnak önmaguk lenni és nem szerepet játszani.
Jelenlétük különös atmoszférát teremt az előadásban: a színészekkel szemben – akik prófétaként traktálják fejüket mindenféle politikai ideológiákkal – ők a naiv természetességet képviselik, és ez ellentéten keresztül a két főhős által megjelenített világ még inkább megkonstruáltnak, utópikusnak és hamisnak tűnik. Wodziński az előadást színházi installációnak nevezi: nem akarja, hogy az előadás hagyományos színdarabként működjön. A szereplők közötti viszonyok egy-egy adott jelenetre érvényesek, nincsenek kidolgozott drámai figurák, csak néhány vonással vázolt karakterek. A mellékszereplők szövegeit voltaképp bármelyikük mondhatja. A koncepció jó, ugyanakkor a civil szereplők jelentik az előadás nehézségét is: bármennyire tudják a dolgukat, mégis „ügyetlenek”, mert néhol a civilség kínos amatőrizmusba vált, s az előadás bizonyos pontokon műkedvelő színtársulatok közepes előadásaira emlékeztet. A legjobbak azok a jelenetek, amikor a városlakók valóban önmagukat alakítják: például a bevezető jelenet esküvői szertartása és az ezt követő lakodalom, mely olyan, mintha a hetvenes-nyolcvanas években lennénk, egyszerre nevetséges és szívszorító.
Az előadásban egyébként is fontos szerepe van a katolikus szertartásoknak, melyeket a liturgia szerint adnak elő, így ezek a jelenetek jóval hosszabbak, mint a drámában. Az első jelenet esküvőjét keresztelő követi, de a pap feladatot kap akkor is, amikor Henryket (Marek Tynda) a csapat vezérévé választják. Az előadás egyetlen helyszíne, a fehérre meszelt, neonlámpákkal világított dobozszerű tér – bár van benne egy asztal a mise kellékeivel –, kevésbé emlékeztet templomra, a zöldre meszelt falak és a fémvázas székek leginkább egy művelődési ház klubszobáját juttathatják eszünkbe. A játéktér piros szalaggal van elválasztva a nézőtértől, mintha a nézőkkel szemben lévő doboz, amolyan babaházként múzeumi kiállítási tárgy lenne. A szereplők később kijönnek a doboz-szobából és a gyakran a nézőkhöz szólva átlépik a játék- és nézőteret elválasztó határvonalat.
 Marek Tynda. Fotó: Garamvári Gábor (Forrás: Bárka Színház) |
A drámával ellentétben itt nincs forradalom és háború. Wodziński elképzelése szerint Henryk nem költő, hanem performansz-művész, aki felforgatja a hagyományos társadalmat, különböző politikai szólamokkal, ideológiákkal kísérletezik, és ezek emberekre gyakorolt hatását vizsgálja. Bár tény, hogy az előadásban Henryk szobrász mivolta elsősorban a graffitizés iránti fokozott kedvében mutatkozik meg. Olyan lázadó, aki – mélyebb elvi meggyőződések nélkül – a konzervatív szólamok legfőbb képviselője lesz. Magányos figura, kapcsolatai nincsenek, feleségéhez, fiához nem fűzi komolyabb viszony. Nárcisztikus és önző, valójában nem figyel senkire, csak magával van elfoglalva. Az előadásban Henryk ellenfele inkább arisztokratának tűnik: az idősebb generációhoz tartozó Pankrácy (Jerzy Pożarowski) fehér öltönyben jelenik meg, hivatalosan és fontoskodón viselkedik. A dráma szerint az ősök arcképcsarnokában játszódó vitájuk az előadás tetőpontja, ekkor hangzanak el legfontosabb érveik. Kinyilatkoztatásszerű mondatokat hallhatunk – Pankrácy a szabadság, egyenlőség és testvériség elveiről és a múlttal való leszámolásról beszél, Henryk az isten, haza és család értékrendje mentén érvel. Mindketten gőgös figurák, akik képtelenek egymást és másokat meghallgatni. Bár egymással szemben állnak, ideológiájuk annyiban nem ellentétes, hogy céljuk azonos: a saját oldalukra szeretnék állítani, s megfelelő módon manipulálni az embereket. A két vezér lassan magára marad, az emberek, akik eleinte befolyásolhatóak voltak és figyeltek rájuk, elsétálnak mellőlük, mert mindenkinek elege van az üres frázisokból, nincs szükségük e hamis prófétákra. Kapaszkodót a katolicizmus teátrális szertartásai sem kínálnak immár számukra.
Henryk itt úgy hal meg, hogy piros festékkel lefújja kardját, majd kivonul a színről. Pankrácy pedig szomorúan konstatálja, hogy a doboz-szobában végleg egyedül maradt. Henryk – akiről egyébként az is elképzelhető, hogy egész fellépése nem más, mint egy következő performanszának forgatókönyve –, enyhe melankóliájával is inkább ellenszenves, mintsem vonzó figura. Wodziński igen pesszimistán gondolkodik a kortárs művészetről, illetve a művészet és ideológia viszonyáról. Az előadás fontos kérdésekről szól, rendkívül aktuális, és sok szempontból vitaindító, de talán még érdekesebb lehetett volna, ha szorosan vett politikai olvasat mellett a sokszínű és számos problémakört felvázoló Krasiński-szöveg egyéb rétegeivel is foglalkozik.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a 4. Bárka Fesztivál gyűjtőlapon olvashatják.