KÉTSZÁZZAL A ZSIGEREKIG

A Trafó 200% Tánc sorozatának keretében bemutatott előadás fizikailag dolgoz meg: ha az erőteljes fény- és színhatások, a monoton zene és az energiák szakadatlan áramlása transzszerű állapotot idéz elő a nézőben, vajon mi történhet az erők eredőjében mozgó öt táncossal? SZOBOSZLAI ANNAMÁRIA ÍRÁSA.

Örjan Andersson koreográfus, valamint a fény- és hangfelelősök (Jens Sethzman, Keith Fullerton Withman) közös munkájából egy „nagyon északi” produkció született: letisztultságában felkavaró, egyszerűségében rafinált. Nehéz szétszedni, ízeire bontani és elemezni. Mintha egyetlen (jég)tömbből faragták volna ki az idegborzoló darabot. A svédektől déli irányba haladva nem azért nem készül ilyesmi, mert gyorsabban olvad a tél, hanem mert bizonyos lét- és lélekállapot csak a pólusok közelében élhető át; ott, ahol az ember olyan aprónak, kiszolgáltatottnak és magányosnak érzi magát a rátörő sötétségtől, a magát megvonó, illetve rejtélyes színtüneményeket előidéző (nap)fénytől, mint a homogén fehér tánctér bal hátsó sarkában álló hófehér makett-ház.

Jelenetek az előadásból

Félelmetes és szép, ahogyan az alig félméteres, egyszerűre formázott ház „bejáratánál” olykor finoman feldereng némi bíbor fény, ahogy a nézőtér egyre emelkedő széksoraiból, az Ég végtelenéből tekintünk a Földére. A finoman kidekázott látványelemek - a miniatűr építmény, a mellette óriássá magasodó fekete ruhás táncosok s a föléjük függesztett, glóriaszerű, hatalmas fehér gyűrű – hűvös, tömör költőiségét a gépzúgásra emlékeztető zaj-zene erőszakkal passzírozza be az ember bőre alá, egészen a zsigerekig, aminek hatására a kezdetben éber tudat nem sokáig tud ellenállni, s a néző kellemetlen, transzszerű állapotba kerül.

A fehérben, a violában, a viola s a bíbor közti színátmenetben, a valószínűtlen neonzöldben, a pár pillanatig teljes vaksötétben vagy hideg szürkéskékben úszó színpadon hol egy, hol kettő-három, négy-öt táncos van jelen. Pontos, precíz táncukban szüntelen belső feszültség és energiák kisülése manifesztálódik. Gúlát alkotnak, egymásra állnak, megtámasztják társukat, kimozdulnak a közösen létrehozott egyensúlyi helyzetből, eldöntik a stabilan állót. Hiába akasztja meg a koreográfus jelezéses elemekkel (kézjelekkel vagy a visszatérő, keresztezett karokkal való kézfogással), a zenei váltással, a beálló vaksötéttel a mozdulatok folyamát, a néző egyetlen állandó áramlást érzékel: a zajzenében tetten érhető alig-dallamra adott muzikális testválaszokat, a látszólag kaotikus „mindenki mást táncol” mozgásívek egymáshoz képest, egymással egyensúlyban kialakuló harmonikus hullámzását a színpadon. A rejtett harmóniának ez a zűrzavarral álcázott képlete, az egyenletesen eloszló fényben szinte árnyék nélkül maradó testek, a testfelépítésük folytán egyformának tetsző férfitáncosok, és a zene együttese homogén közeget teremt, amiből csak a többieknél magasabb, fekete hajú táncosnő lóg ki.

Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)

A zenében lehetetlennek tűnik megtalálni a támpontokat. A táncosokban erősen kell, hogy működjön egy belső ritmus, máskülönben könnyen elcsúszhatnak egymáshoz képest (bár ezt az avatatlan szem valószínűleg észre sem venné). Az emberi érzékelést teszi próbára a játék, s egyben az emberi érzékelés, a tudat próbatételéről is szól(hat). Látunk és (főleg) hallunk, mégis felfoghatatlan, ami történik, amit a táncosok tesznek a színpadon. Minden egyetlen, erőteljes külső ingerré mosódik össze, bár gyanítható, hogy a transz közeli élményért elsősorban a domináns zajzene a felelős, még akkor is, ha egy pillanatra a koreográfus eljátszik a sokkoló, az agyat kiütő zaj felfüggesztésével, és a mozgás magára marad a fényben.  

Ezen kívül csak egyszer van erős váltás a zenében: az ember szinte megkönnyebbül a mély zúgás magasabba váltásakor, melynek mélyén mintha valami távoli templomi orgona hangja sejlene fel, s a violákat, neonzöldeket felváltja a mély égkék. De hiába a kozmikus fehér gyűrű, attól ez még nem a Szférák Zenéje, hanem a Földé, a zúgó, szellemiből fizikaivá leképződött anyagé – talán túlságosan is következetes, szándékosan minimalista kivitelben. Nincs benne semmi díszítettség, semmi önmagáért való keresettség, s bár értjük, hogy a szinte fizikai fájdalmat okozó hang fogja egységbe a koreográfiát, adja meg „halmazállapotát”, valahogy mégis pontosabbak és találóbbak Ingmar Bergman csönddel fedett zajai, mint Örjan Andersson zajjal fedett csöndjei. Ahogy a hosszú sötétséget felváltja a visszatérő fény, az ég kékje, úgy várom-remélem, hogy majd’ csak véget ér ez a fülünkön keresztül a zsigerekig ható táncelőadás.

Vö. Barta Edit: Amire nincs magyarázat 
Halász Tamás: Hol van a gyújtózsinór?
Vida Virág: A Szaturnusz katonái 
Horeczky Krisztina: Négy hím közé keveredett egy nő 
Lőrinc Katalin: Skandináv dizájn