Poetic Disasters. Forrás: lowfesztival.hu

Furcsa fickó nyitja meg a Club Guy & Roni Budapesten is bemutatott, Poetic Disasters című előadását. Azt hinnénk, csupán bevezetőt mond, aztán rájövünk, hogy a darab már elkezdődött egy ideje, és mi jóízűen nevetünk az egyszemélyes komédián (stand-up). Simán elhallgatnánk akár egy óráig is. Nem attól vicces, amit arról mesél, hogy mit fogunk látni a színpadon a következő percekben, hanem attól, ahogyan furcsa testtartásával és dialektusával kijátssza a szöveget. Amúgy elszántan magyarázza, hogy nemsokára vulkán fog kitörni a színpadon, vagy megérkezik majd egy baromi hosszú luxusautó, amiből gyönyörű nők szállnak ki, és ráadásul szép, meztelen fiúk menetelnek hamarosan a közönség előtt. Amikor a megvadult gorillacsapat leírásánál tart, akkor már mindenki veszi az adást, nem lesz itt semmi a beígért vizuál-mámorból, mindössze tréfát űz velünk.

Poetic Disasters. Forrás: lowfesztival.hu

Előkerül egy latinos táncosnő, levetkőzteti egy latinos fiú, majd átöltözteti csillogó-villogó fellépőruhába, és a Bernarda Alba hasonmásversenyre készülő lány profin eltátog egy népszerű, ám szívszorító spanyol slágert – meghatódhatunk a könnyekig. Aztán hirtelen váltással levetkőzik és táncolni kezd. Ekkor már sejthető, hogy most jön a feketeleves: ez a társulat egy sajátos, jól átgondolt mozgásrendszerre fűzi fel a mondanivalóját.

Kegyetlenül pontos mozdulatokkal kommunikálnak egymással. A tekintet az egyik legfontosabb mozgáselem, és felvidul a szívem, hogy a „mélyebb földeken” már eltűnőben van a koncepció, miszerint a kortárs táncot csakis faarccal illik elkölteni. A táncosok ugyanis következetesen olyan képet vágnak, hogy beleborzong a néző, olyan kifejezőek a gesztusaik, hogy könnyen asszociálhatunk azokra a témákra is, amikről az elején a showboy mesélt. Tévedés volna azt hinni, hogy háttértudásként ismernünk kéne a tánciskolákat Grahamtól Limónig, itt egyedül a kulturális háttér segít észrevenni, hogy a média és a showbiznisz bizonytalan, mégis vérprofi világának szomorú, apokaliptikus vízióját látjuk itt.

Poetic Disasters. Forrás: lowfesztival.hu

A komédiás ugyanabban a "Frankenstein komornyikja vagyok" típusú pózban folytatja a táncot, és ki-be jár a hatalmas kék cipőfűzőkből álló függönyök között. A dilis diszkótáncos lányok rázzák magukat, majd egy következő pillanatban a Kill Bill új, még sokkal drámaibb változatát adják elő. Szünet van, de az előadás folytatódik tovább, mert fenntartja a figyelmünket a függöny mögött zajló előadói monológ. Kiülnek a színpad szélére szorongani a táncosok, mintha egy próbateremben vagy egy vasúti kupéban folytatódna tovább a darab, és ettől egy kis work-in-progress jelleggel is fűszereződik a dolog, és még úgy is érezhetjük magunkat, mint a kukkolók.