El Kazovszkij szimpózium / Grand Café, Szeged
2009.11.09.

Képei eredetiben, versei oroszul és magyarul, kedvenc filmjei, zenéi és saját színházi munkái, de még utólag láthatatlan performanszaiból is egy – mindez megtapasztalható volt november első hétvégéjén a szegedi Grand Caféban az El Kazovszkij emlékére rendezett szimpóziumon. IBOS ÉVA ÍRÁSA.

El Kazovszkij
El Kazovszkij
Két napig minden El Kazovszkijról szólt a szegedi Grand Caféban. A kávézórészbe képkiállítás került, a helyiség több pontján elhelyezett monitorokon a vele készült interjúkat lehetett látni-hallgatni, a hangszórókból kedves zenéi szóltak, esténként a moziteremben kedvenc filmjeit vetítették - Jarman Caravaggióját, Fassbinder Querelle-jét, Peter Mumford rendező és Matthew Bourne koreográfus Swan Lake című alkotását –, napközben pedig ugyanott felolvasások, előadások és viták zajlottak.

Maga a szimpózium irodalommal kezdődött, elsőként Pilinszky Jánostól A szerelem sivataga hangzott el, majd Kazovszkij versei két nyelven. Az irodalmi vonal, pontosabban az irodalomelméleti megközelítés a továbbiakban is erős maradt, mivel a rendezvény jelentős számú előadója abból a Cserjés Katalin (Szegedi Tudományegyetem, Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszék) által koordinált munkacsoportból került ki, amely El Kazovszkij értelmezéssel foglalkozik. Elsődlegesen nem művészettörténészek gyűltek hát össze (persze ők is képviseltették magukat), hanem olyan már elismert illetve leendő elméleti szakemberek és művészek, akik a Kazovszkij által művelt valamennyi műfajt képviselik.

Derek Jarman: Caravaggio
Derek Jarman: Caravaggio
Az előadássorozat ugyan művészettörténeti felütéssel, Keserű Katalin felolvasásával kezdődött - aki az ikonikus és narratív képtípus Kazovszkij műveiben megnyilvánuló egyidejűségéről beszélt, a sorsmodellezésről, a mítoszteremtő motívumok színnel szemben való fontosabb szerepéről –, a továbbiakban valahogy mégis úgy tűnt, hogy az irodalomelmélet és azon belül is az intertextualitás veszi át a főszerepet. Ez persze – a programfüzetben végzett számolgatás alapján – szubjektív benyomás volt, mivel összességében csupán 6:4 –re vezettek az irodalomtörténészek. Ennek ellenére Lajta Gábor „festői szemmel” közelítő elemzése, majd másnap Uhl Gabriella és Rényi András kiváló előadásai (önmagukban nagyon is, de a nagy egészet nézve) csak nehezen tudták ellensúlyozni a szövegelemzésre épülő dolgozatokat, amelyek között akadt olyan is, amelyet még az sem mentett volna meg a követhetetlenségtől, ha idegen szavak szótárából építették volna fel a széksorokat.

Persze általánosságban nem ez volt a jellemző, de az azért elgondolkodtató, mennyire más a két szak elemző és hermeneutikai módszere. Amelyek, ha „idegen testet” vesznek górcső alá, nem biztos, hogy a remélt eredményt hozzák amaz sajátos szakmai összefüggéseinek ismerete nélkül. Ugyanis az irodalmárok nem Kazo írásait, hanem festményeit, grafikai lapjait vizsgálták. Nem biztos, hogy jellemző, de figyelmeztető jelként talán nyugtázható az a nyilvánvalóan civil - tétován, de megkapóan fogalmazott - hozzászólás, amely a művész lelkét hiányolta a boncolt kérdéskörökből.

El Kazovszkij: Tájképek
El Kazovszkij: Tájképek
A szimpózium tematikája úgy formálódott, hogy a lehető legpontosabban tükrözze a Kazovszkij-életmű rejtélyes, inspiratív, sok műfajú világát” – írja Erdélyi Ágnes, a Grand Café vezetője, a rendezvény körültekintően gondos szervezője a szinte Kazovszkij-adattárként használható, igényes kísérő füzetben. Szikora János rendező – akit másfél évtizedes alkotótársi viszony fűzött El Kazovszkijhoz – közösen létrehozott színházi előadásaikat sorolta vetített képekkel illusztrálva, kezdve a még premier előtt betiltott Paravánok című Genet-darabbal, folytatva a sort – többek között - a Figaro házassága és a Veszedelmes viszonyok című bemutatók barokk illetve rokokó vizualitásának álstilizációs megoldásait megmutatva. Szikora nem csak a látványvilág jelentéseivel illetve a jellegzetes motívumok színpadra adoptálásával ismertetett meg, de Kazo totális színházi megmerítkezéséről és autonomitásáról is beszélt, vagyis arról, hogy Kazovszkij a saját művészetét még ensemble-ban sem tudta „alkalmazottnak” tekinteni.

Részlet
Részlet a Dzsan panoptikumból
Izgalmas lett volna rögtön ez után hallgatni Rényi Andrást El Kazovszkij kegyetlen testszínházáról, s frissiben összevetni a színházi munka és a „színház jellegű performansz” (mégsem létező) hasonlóságait, de nem így történt. (Sajnos, nem ez volt az egyetlen szerkesztési esetlegesség, ettől eltekintve is többször cserélődött az előre közölt sorrend, s így esély sem maradt arra, hogy a kiválasztott előadásokat bizton elcsípje az idejével hazardírozni kénytelen érdeklődő.) Rényi Andrással tehát (aki saját előadása „bevezetőjeként” előbb az azt megelőző, Vajda-lapokkal kapcsolatos felszólalást opponálta meggyőző szakmai érvekkel és logikával) előbb megnéztük az egyik Dzsan panoptikum performansz felvételét, s csak ezután hallgattuk meg az elemzését, melyről csupán azért nem szólunk részletesebben, mert az esztéta honlapján máris olvasható.

Némely előadást parázs hozzászólás követett. A többségében egyetemista közönség ugyan kevésbé, a szimpózium résztvevői azonban annál élénkebben reagáltak: cáfoltak, vitáztak, ritkábban egyszerűen kiegészítéseket tettek az elhangzottakhoz. A „kiváltó okok”, azaz a dolgozatok hamarosan bárki számára hozzáférhetővé válnak, a Grand Café portáljára hamarosan és folyamatosan töltik föl az írásokat.
Szerző: Ibos Éva
Időpont:  2009. november 5-6.,  Helyszín:  Grand Café, Szeged
Megítélt támogatás: 500 000 Ft
Támogató: Képzőművészeti Kollégium
A szimpózium megrendezésére (2009)