David Alagna: Egy halálraítélt utolsó napja / Mezzo Operaverseny és Fesztivál 2009
2009.11.08.

Nem szokványos operatéma – mondták sokan David Alagna művének szüzséjét megismerve. Meglehet, de nem is egyedülálló: a fiatal francia zeneszerző olyan probléma megoldásával gyürkőzik, amit Puccini 109 esztendővel ezelőtt rövidebben, frappánsabban tudott abszolválni. BÓKA GÁBOR ÍRÁSA.

Nyári Zoltán és Chul-Jun Kim
Nyári Zoltán és Chul-Jun Kim
Mert ha el is fogadjuk Nadine Duffaut rendezőnek a műsorfüzetben kifejtett érvelését, miszerint az operák többsége szerelmi történeteket dolgoz fel, s meg kell ragadni az alkalmat, hogy ezek helyett néha „súlyos kérdésekről” is szólhasson a műfaj (nem mintha véleményünk szerint a szerelem nem lenne súlyos kérdés) – nos, akkor sem állíthatjuk, hogy ne ismernénk operákat, melyekben kitüntetett szerepet játszik a halálbüntetés motívuma. Alagnáéhoz hasonló témát dolgoz fel Luigi Dallapiccola A fogoly című egyfelvonásosa: ebben az inkvizíció által elítélt rab utolsó megkínzása a szabadulás reményének felvillantása – a börtönőrnek álcázott főinkvizítor szándékosan nyitva felejti a cella ajtaját, hogy annál kegyetlenebb legyen a fogoly ráébredése a valóságra: mégsem menekülhet meg a haláltól. Az André Chénier negyedik felvonását is említhetjük párhuzamként: a francia forradalmi témája miatt is az Alagna-műre hajazó Giordano-opusz végkicsengése azonban hiteltelenül patetikus. „Viva la morte” – énekli a halálba induló Madeleine és Chénier, de hogy miért épp a biztos halál közelsége váltja ki belőlük legszebb szerelmi duettjüket, azt az alkotók elfelejtették megindokolni. Mennyivel hitelesebb Puccini Toscájának utolsó felvonása, az életbe kétségbeesetten kapaszkodó Levéláriával, a szabadulás lehetőségéből táplálkozó utolsó nagy szerelmi duettel, s végül a mégis bekövetkező halál elkerülhetetlen brutalitásával!

Donita Wolkwijn
Donita Wolkwijn
David Alagna Egy halálraítélt utolsó napja című, színpadon most először játszott operáján persze nem lenne sportszerű Puccini zsenialitását számon kérni. Örömmel állapíthatjuk meg viszont, hogy Giordano hamisságát jó érzékkel kerüli el a zeneszerző és a szövegíró csapat (melynek a komponista mellett Frédéric és Roberto Alagna a másik két tagja): az erőszakos halál itt nem felemelő és kívánatos színben tűnik fel, hanem a Toscához hasonlóan értelmetlen és kegyetlen, az emberi sorsokat kettészakasztó eseményként. A halál önmagában (s ezt a férfi elítélt is megfogalmazza a darab során) elkerülhetetlen; az erőszakos, mások által ránk rótt halál viszont életpályánkat metszi ketté, magunk által irányított sorsunktól foszt meg – sorstalanná változtat. Mindez persze szép tanulság, de kérdés, kellő alapanyag-e egy drámához? Erre a kérdésre csak bizonytalan igennel válaszolhatunk az opera első megtekintése után. A jelenetek egy része kifejezetten működőképesnek tűnik: erős és hatásos a férfi elítélt találkozása a latorral, a kabátlopási jelenet ügyesen világít rá arra, hogy a hatalom szempontjából voltaképpen közömbös, melyik áldozatával végez. Összességében azonban a férfi és női elítélt majdnem az egész darabot kitöltő párhuzamos monológjai nem olyan tartalmasak, hogy két felvonáson keresztül fenntartsák a néző érdeklődését. Victor Hugo sorai gyönyörűek, gondolatai értékesek, de nem drámai szövegek; sokkal inkább valók egy regény lapjaira, mintsem színpadra. S Alagna zenéje mesterségbeli tudásának elismerése mellett sem tűnik kellően izgalmasnak ahhoz, hogy emlékezetessé tegye a monoton cselekményt. Fogyasztható, nagyrészt utóromantikus alapokon nyugvó muzsika ez, de ha elfogadjuk a választott stílust, úgy éppen azt kell hiányolnunk a zenéből, ami ezen stílus legvonzóbb tulajdonsága: a dallaminvenciót. A harmóniavilág és a hangszerelés korrekt, sokszor invenciózus – csak éppen az emlékezetes nagy pillanat és az ahhoz kapcsolódó nagy dallam hiányzik.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból
A rendezés sokat tesz azért, hogy az előadás kedvezőtlenebb színben tüntesse fel a darabot, mint az megérdemelné. Duffaut realista stílusban óhajtott színpadra állítani egy olyan darabot, melyben a történet két párhuzamos idősíkban (a XIX. és a XXI. században) zajlik, ráadásul egyszerre két helyszínen. Ennek eredménye a Balázs-showból kölcsönzött elhúzható válaszfallal kettéosztott színpad, melynek egyik oldalán a férfi, a másikon a női elítélt éli utolsó óráit karakteresen különböző, de egyformán rideg cellákban. Attól függően, hogy éppen melyikük monologizál, a forgószínpad is működésbe lép, és előtérbe segíti az aktuális helyszínt. A masszívnak látszó falak mind ekkor, mind a válaszfal megfejthetetlen szisztéma szerint történő elhúzásakor könnyedén libbennek ide-oda, leleplezve az egész valósághűségre törekvő szcenika elhibázottságát. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy a nem egységes és nem egyenes felületre még rá is vetítenek némi filmmontázst, kijelenthetjük, hogy Emmanuel Favre díszlete az össze nem illő jelrendszerek vegyítésének klasszikus példája. Katia Duflot jelmezei átlagosak, a karakterekhez vajmi kevés jellemzőt tudnak hozzáadni.

A fotókat Dusa Gábor készítette.
Fotó: Dusa Gábor (Forrás: Armel Produkció)
Az előnytelen körülmények között a rendezés mintha a lélektani folyamatok megrajzolására óhajtott volna törekedni, de nem jutott tovább külsődleges operai manírok beállításánál. Fájdalmas dörömbölés az ajtón, látványos dührohamok, a gyermek megható és átszellemült megsiratása, s végül megnyugvás a sorsban. Még a színészi képzettségére máskor joggal büszke Nyári Zoltán sem tudott most többet felmutatni az operai sablonok patentszerű alkalmazásánál. A szólamot viszont meggyőzően birtokolja, s ha éneklése árnyaltabb lenne (főképp a pianókat hiányolhattuk produkciójából), úgy ideális megszemélyesítője lehetne a férfi elítéltnek. Donita Wolkwijn hangja szép színű, hangfaját tekintve valahol szoprán és mezzo között; volumene azonban néhány exponált pillanatban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy erős színészi jelenléte ellenére is teljes értékűnek mondhassuk alakítását. A harmadik versenyszereplő, a lator szerepében fellépő Chul-Jun Kim (másként Kim Csul-Dzsun) rövid jelenetében leendő karrierjének összes jagói gúnykacaját ellőtte. Sokkal erősebb, emlékezetesebb volt Cseh Antal alakítása barátként és börtönőrként, illetve Bátki Fazekas Zoltáné törvényszolgaként.

A Debreceni Csokonai Színház produkciói kapcsán az utóbbi időben rendre igényes zenei betanításról számolhattunk be. Erre most sem lehetett panasz. Kocsár Balázs kellő drámai lendülettel, de ízléssel és mértéktartással vezényelte a Debreceni Filharmonikus Zenekart. A Csokonai Színház Énekkara (karigazgató: Pálinkás Péter) a szólisztikus és a tömbszerű kórusjelenetekben egyaránt meggyőzően énekelt.

A záró jelenetben a rendező (az este folyamán nem először) színpadra citálja az elítéltek gyermekeit is, akik meghatóan rohannak szüleik felé. Hogy melyikük kihez is tartozik, azt nehéz eldönteni, hiszen az elítéltek közben helyet cseréltek: a nő átkerül a tizenkilencedik századba, a férfi a huszonegyedikbe. Látványos, csak éppen értelmetlen akció, s mindez megfejelve a gyermekek okozta giccshatással éppen az opera legeredetibb mozzanatának hatását mészárolja le. A darabnak ugyanis nincs vége: a kivégzést megelőző hatalmas kórustabló a halál pillanatában félbeszakad – csak egy sóhajtást hallunk, s függöny. Ez az egy mozzanat erősebb, mint a darab egésze – a következő Alagna-operában remélhetőleg már több is akad hasonló ötletekből.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Mezzo Operafesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Szerző: Bóka Gábor
Cím:  Egy halálraítélt utolsó napja,  Zeneszerző:  David Alagna,  Szöveg:  Victor Hugo novellája nyomán Roberto, David és Frédérico Alagna,  Rendező:  Nadine Duffaut,  Karmester:  Kocsár Balázs,  Díszlet:  Emmanuelle Favre,  Jelmez:  Katia Duflot,  Karmester asszisztens:  Csurgó Tamás,  Korrepetítor:  Kunsági István,  Gyülvészi Péter,  Tolmács, rendezőasszisztens:  Horváth Patrícia,  Asszisztensek:  Irène Fridrici,  Sophie Duffaut,  Szereplők:  Nyári Zoltán,  Donita Volkwijn,  Cseh Antal,  Fülep Máté,  Schield Jenő,  Vince János,  Kun Tibor,  Kóbor Tamás,  Ürmössy Imre,  Wagner Lajos,  Bátki Fazekas Zoltán,  Chul-Jun Kim,  Közreműködik:  a Debreceni Filharmonikus Zenekar és a Csokonai Színház Énekkara,  Karigazgató:  Pálinkás Péter,  Kooprodukciós partnerek:  Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval,  Csokonai Színház,  Helyszín:  Szegedi Nemzeti Színház,  Időpont:  2009. november 3.