Frissen szerződtetett táncosokkal, átszervezett társulattal vágott neki a Közép-Európa Táncszínház (KET) az idei évadnak, s bár a változást inkább a kényszer, mintsem a tudatos átalakítás szándéka szülte, a múlt szezon végén ugyanis többen távoztak a társulattól. Nem azért, mintha a KET nem biztosítana optimális feltételeket, szakmai előrejutást táncosai számára, épp ellenkezőleg, nagyon is, minek köszönhetően kitüntetett szakmai figyelem övezi – és ez az, ami időnként visszacsap, hiszen a jó táncos kelendő, akire hamar kivetik hálójukat más koreográfusok is. A táncosok ’kölcsönzése’ hosszú távon nem célravezető, ezért általában tényleg jobb, ha egy táncos megy, mint marad.
 Jelenetképek |
Gondolom, főhet is eleget emiatt a társulatvezető Szögi Csaba feje, hiszen évről évre újra kell építenie együttesét (a KET ugyanis – a kortárstánc szcénában szinte egyedülálló módon – valódi társulatként, táncműhelyként működik, saját játszóhellyel, repertoárral, munkamenettel, képzési programmal). Mégis azt kell mondanunk: jól van ez így. Inkább főjön Szögi feje, mintsem megszűnjön a KET (szinte) kész táncosokat kibocsátó – vagy fogalmazzunk úgy –, nehéz szívvel elengedő kortárs műhely lenni.
Jól ismert arcok tünedeztek el a KET-ből az évadkezdetre: Virág Melinda hihetetlen gyorsasággal nőtte ki a „szülői házat” (amellett, hogy Gergye darabjaiban játszik, koreografál is), Kiss Róbert az egri tánctagozathoz szerződött, Cserepes Gyula a ljubljanai EnKnap társulat tagja lett, Major László a sikeres Twins után ismét Frenákkal dolgozik. És ott a két ősketes idol is, akik már tavaly megváltak az együttestől: Bora Gábor szabadúszik (hol Horváth Csaba, hol Kovács Gerzson Péter előadásaiban szerepel), Blaskó Bori a Forte Társulatot erősíti.
A most bemutatott Hangképekből azonban jól látszik, hogy Szögiéket nem kell félteni: mindig jó szemmel mazsolázzák ki az utánpótlást. S ha a táncosok közt több új arcot látunk is, az est koreográfusa, Katona Gábor (aki korábban öt évig szintén KET-es volt) már visszatérő vendég a Bethlen téren.
Ami, jegyezzük meg, egyáltalán nem hátrány: az ide készült darabok egyik próbatétele ugyanis az, hogyan birkózik meg a koreográfus e tánctérnek valóban piciny, szabdalt tereppel, amely gyönyörű látványt nyújt, és rafinált térkompozíciókra csábít. Katona megbirkózik, sőt úgyszólván terepszemlét tart: kihasználja a legeldugottabb szögleteket, belakik minden négyzetmétert, jeleneteket telepít a karzatra. Térfoglalása könnyed és természetes, semmi izzadságszag – megoldásait a kompozíció szüli, és nem fordítva. Izgalmasan rétegzetté és játékossá válik tőle az előadás, miközben Katona szerencsésen rálel az organikusságot feltételező illesztési pontokra is, s ez megakadályozza, hogy ezer apró darabra essen a sokat akaró és – a közmondással ellentétben – sokat is fogó koreográfia.
És akkor még nem tettünk említést a mozgás során, a koreografált struktúrában kialakított spontán hangképző játékról, úgymint a szájmaszkon keresztüli levegővétel hangjának felerősítése, a néptáncos motívumokból építkező szóló csapásainak kihangosítása, egy üres fémcső hangzó lehetőségeinek kimerítése vagy a táncos (Hargitai Mariann) könyökére, térdére, csuklójára csatolt fémlemezekkel lógó fémrudakon lejátszott harangjáték impró. Érdekes az is, hogy Csodafarkas helyenként igencsak dübörgő, markáns kevert, ’mindentbele’ zenei turmixa utólag sem nyomja el a nézőben e csendből kilépő, táncosok által létrehozott finom és keresetlen hangjelzéseket, zenekezdeményeket.
A mozgásanyagot ugyanaz jellemzi, mint a térhasználatot: sok mindent hasznosít, feldolgoz és értelmez, mégis egyenletes, összeforrt kompozíció benyomását kelti. Pedig egymástól rendkívül különböző táncformákat és stílusokat citál a minimal dance-től és más absztrakt táncjegyektől a diszkó- és néptáncon át a groteszk mozgásokig (a három lány tüllfüggöny mögötti bizarr vonulásakor mintha Marie Chouinard integetne a háttérből) és a szinte mozgástalan színpadi létezésig. Viszont semmi sem a maga autentikusságában, hanem megszűrve és kivonatolva, (ki)fordításban és átiratban van jelen.
 A képek forrása: PORT.hu. Fotó: Puskel Zsolt |
Hogy a koreográfus néptáncos múltja ellenére mennyire visszafogott, jól érzékelteti a szinte csak egy-két jelzésértékű elemre visszabontott és macskakörömbe tett rövid néptánc szóló (Eller Gusztáv). Arra pedig, hogy gátat szab a vérében pezsgő populáris csábításnak is, a szintén „bontott alkatrészekből” építkező, ám visszájára fordított csoportos diszkótánc-imitáció a példa (ami később ellenpontként is beúszik a képbe).
Katona egyéni módon szintetizáló koreográfiájában határterületeket modellez, struktúrákkal és hatásaival játszik, hang(ulat)képeket tálal fel, mozgásmódokkal zsonglőrködik attraktív, mégis fogyasztható formában. A szerkezet arányos és precízen kijátszott: organikusan épül vissza a nagy, csoportos, szimultán szekvenciákból (mint amilyen a nyitó kép) az intimebb, egy-egy ötletet, mozdulatkombinációt kiveséző kisebb létszámú epizódok, szólók, duók, triók felé. Igazán előnyére válik az előadásnak, hogy szerzője jól bánik az idővel, rendszeresen megtalálja a tételek optimális hosszát, sőt humora sem hagyja cserben: elsőre meghökkentő, utólag azonban már vicces, amikor a kihangosításhoz szükséges puskamikrofont az egyik táncos fenyegető fegyverként társaira szegezve lépked, még mielőtt rájönnénk a dolog miértjére. Az meg igazi bravúr, ahogyan a mozgást akadályozó hosszú mikrofonzsinórt „eltünteti” a színpadról, engedelmes Laokoón-csoporttá gubancolva össze vele az oszlopban kígyózó táncosokat.
Nem szűkölködik emlékezetes képekben az előadás. Szép a térbe lógó fémpálcák labirintusában feszesen haladó férfi etűdje (Gulyás Oszkár), izgalmas a merev karral, érintés nélkül egymás auráját letapogató kettős (Katonka Zoltán és Hargitai Mariann), poénos a zárókép „próbababáinak” varázspálcára rázkódó csoportja. De kiemelhetünk apró részelemeket is: már felfedezetteket – nyújtott karral, be- vagy visszafordított tenyérrel oldalra tekeredő mozdulat –, és még felfedezésre várókat…
Mondom: újranézendő.