III. Ince pápa, Imre király és Aragóniai Konstancia házassági közvetítőjének mozaikképe a római San Pietro in Vincis templomból, 13. század, Museo di Roma

A kiállítótérbe lépve egy tábla tájékoztatja a látogatókat arról, hogy a műtárgyak védelme miatt sötét és hideg termekben kell toporognunk. A tárlat elején a nézelődők még hősiesen vállalják a kriptaklímát, a harmadik teremnél azonban menthetetlenül elkezdődik a kiállítás hátralévő részének felbecslése, és a megrettenés a még előttünk álló leletkavalkádtól. A kiállítás szervezői nem sajnálták az anyagot, oklevelektől a pénzérméken át a mozaikdarabkákig van itt minden, ami egy középkorász szívét megdobogtatja, épp csak királylányból akad kicsit kevés. A kiállítás túlzott terjengősségének érzetét az is fokozza, hogy a beharangozott királylányokat úgy kell kimazsolázni a középkori Katalóniára és Magyarországra vonatkozó adatok és tárgyak zsúfolt halmazából. A múzeum honlapján olvasható ismertetőből megtudhatjuk, hogy a cél a két nép egymásról való ismereteinek bővítése, ezért a bőséges információ Európa e két szegletének középkori epizódjairól. A királylányok tehát csak közönségcsalogató húzónevek, épp csak megvillantják várva várt fenségüket a kiállításon. Kár értük, mert igazán érdekes és kalandos életük lehetett – erről azonban vajmi keveset tudhatunk meg.

Manapság a Budapest-Barcelona táv két és fél óra fapadossal, özönlik is a magyar a Costa Bravára. Nem így volt ez a középkorban, amikor az utazás közel két hónapot vett igénybe. Nem is áramlott a tömeg a két terület közt, ennek köszönhetően minden, e korból származó kulturális kapcsolatra ki kell térnie egy erről szóló kiállításnak. A magyarok már 942-ben az Ibér félszigeten mutatták meg, hogy milyen nyilak miatt kell fohászért könyörögni, így a kiállítás innen kezdi meséjét. A mese viszont cseppet sem lényegre törő. Az embernek olyan érzése támad, mintha összegereblyéztek volna mindent a középkori Katalónia-Magyarország témakörből.

Pacio Bertini Caritas szobra Mallorcai Sancia, Árpád-házi Jolánta unokája, Nápoly királynőjének nápolyi sírjáról, 1345-1352, Lyon, Musée des Beaux-ArtsCar

Miután átrágjuk magunkat az érmék, dombormű-töredékek, lándzsák és párkánydarabkák rengetegén, a második terem közepén végre beúszik a képbe Aragóniai Konstancia, a mi Imre királyunk félszigetről importált neje. A hölgy nemzetközi királylánypiaci értéke anyja, Kasztíliai Sancha jóvoltából növekedett meg, mivel kiváló neveltetésben részesítette lányát. Kapós is volt Konstancia, hiszen magyar királynéskodása után a német-római császár, I. Frigyes vette nőül. Konstancia életének vázolásáról a kiírások gondoskodnak, a tárgyi illusztráció viszont cseppet sem hozza közelebb a királynét a mai ember számára. Oklevelek és érmék fénylenek a derengő megvilágításban, amelyek alapján, lássuk be, egy hétköznapi ember nem túl színes képet kap a nemes hölgyről.

Kicsit több tárgy járja körül a félszigeten népszerű, I. Jakab kedvenc nejévé lett Árpád-házi Jolánta életét. Jolánta kedveltségét jól mutatja, hogy egy korabeli legenda főhőseként is szerepelt. A történet szerint a fiatal magyar leánykát saját apja kívánta feleségül venni, mire az levágta mindkét kezét (?), ami később a Szent Szűz jóvoltából visszanőtt, sőt, a királylány az igaz szerelmet is meglelte a mediterráneumban. Valójában Jolánta teljesen ép kezekkel rendelkezett, szent mivolta azonban annak kapcsán merült fel, hogy féltestvére volt a hatalmas európai kultusszal bíró Szent Erzsébetnek.

Jaume Huguet, Árpád-házi Szent Erzsébet képe az Epifánia oltárképről a barcelonai Szent Eulália királyi kápolnából, 1464-1465

Erzsébet jelentősége megkérdőjelezhetetlen, a kiállítás legérdekesebb része is hozzá köthető. Képet kapunk arról, hogy kultusza hogyan öröklődött át az Árpád-házi királylányokra, akik még sokadízig fürödhettek szent rokonuk glóriájában. A kiállítás legmegkapóbb darabja például az a finom vonású Caritas szobor, amely Mallorcai Sancha, Jolánta unokájának sírját díszítette. Szintén Erzsébet félelmetes méretű hatósugarát bizonyítja Jolánta dédunokájának, Aragóniai Jánosnak a síremléke, amelynek három figurájából az egyik a még mindig nagy becsben tartott dédnénikét, Erzsébetet ábrázolja.

A harmadik bemutatott királylány Mátyás neje, Beatrix, aki ugyan nápolyi királylány volt, de mivel származását tekintve aragóniai, végül is beleillett a kiállításba. Itt aztán előkerülnek a reneszánsz majolikák és kőfaragások a budai királyi palotából, amelyek egyébként egész évben ott pihennek a Történeti Múzeum alagsorában, és nem rajzanak körülöttük a múzeumlátogatók tömegei. Kicsit javít a felhozatalon, hogy néhány corvinát is megnézhetünk, ezek viszont egy még hidegebb és még sötétebb teremben láthatók, így kutató legyen a talpán, aki hosszabb ideig képes gyönyörködni a színes iniciálékban.

Csontnyereg, 1420–1440 körül, Magyar Nemzeti Múzeum (Forrás: mnm.hu)

A kiállítás tetemes mennyiségű történeti adattal lát el minket, amelyek szerteágazók, és csak nagyon nehezen köthetők az egyébként valóban figyelemre méltó kultúrkapcsolatot jelentő királylányokhoz. Aki tehát azt várta, hogy a magyar és katalán udvari életről és Európa két távoli pontjának kulturális kölcsönhatásairól lesz szó, annak csalódnia kell. Csekély vigasz, hogy a tárlat végén írhatunk lúdtollal, szerkeszthetünk oklevelet magunknak és felpróbálhatunk néhány középkori nemesi ruhát. Ez a kis szórakoztatás viszont nem pótol egy, a királylányok életét, férjeik mellett betöltött szerepét, netalántán hétköznapjait bemutató kiállítást. Helyettük a történészeket biztosan, a hétköznapi látogatókat viszont kevéssé felvillanyozó anyag gyűlt össze, a királylányokat pedig meghagyták a meséknek.