 Gőz István és Réti Anna. Fotó: Kiss Rudolf Péter |
A baljós játékosság Réti Anna Kártyavár című, versből, magnószalagokból és táncból szőtt koreográfiájának minden ízére jellemző. A mindent megszülő és elnyelő sötétségben piros fény dereng, majd a tér közepén tornyosuló, földet seprő kabátba burkolt óriás (Gőz István) körvonalai tűnnek elő. Magával hozza az időtlenség feszítő, reszketően búgó, fémesen karcos zajzenéjét, amely végigkíséri az előadást. Hatásos mitológia teremtődne, de a kabát tulajdonosa döbbenetére mozogni kezd, majd villanásnyira végtagok szaglásznak elő alóla. Így válik a gyermekeit elnyelt Kronoszból zabolátlan fiókáját megfékezni képtelen földi apává. A gyermek szemében éppen ilyenformán veszíti el idővel a szülő héroszi fényét, és válik visszavonhatatlanul emberré. A tagok végül leánygyermekké állnak össze (Réti Anna), a test a fénybe gördül.
 Kártyavár. Fotó: Kenyeres Csilla |
A kiselejtezett magnókazetták halmaival szegélyezett tér elülső sarkában hangfelvevő, amelybe az apa a küszködés Halasi Zoltán írta verssorait mondja. A költemények töredékei olykor a háttérben is felzengnek. A férfi kétségbeesetten analizálja önmagát és a kommunikációs kudarc képtelenségét. Borzongva retten meg, mikor a szövegfoszlányok rázúdulnak a lejátszóból. Réti Anna táncol, mozdulataival szól kínjairól, Gőz István bukdácsolva létezik a térben, befelé mormogva tiltja el lányát a rend bontásától. A kétféle nyelv (sőt: sokszor ennél többféle hatás) mindvégig párhuzamosan folyik, olykor kioltva egymást. A lány táncát tohonyán húzza mélybe az apa civil cammogása, mégis elégségesen ahhoz, hogy semlegesítse ragyogását. A figyelem elvész a magnófelvételek zengése, a mozdulatok kifejezőereje és a tétova verssorok között cikázó úton. A gondolatnak alárendelődik az előadás, de nem válik annak olvasztótégelyévé: a felsorolt dimenziók egymástól elválva lebegnek.
Életrevalónak azok a jelenetek bizonyulnak, amelyekben a színésznek is kiváló táncos és a táncosnak is kiváló színész a lélek útján folytat dialógust. A bölcs vallomásosság és táncszínháztól szokatlan természetesség ilyenkor megejtően rokonszenves arcát mutatja (de sokszor hat túlbeszéltnek és tudálékosnak a produkció). A lány fejenálláshoz kéri apja segítő kezét, majd hosszú percekig maradnak a groteszk pozícióban: az apa a lány, a lány az apa talpát látja. A kívülről magától értetődő valóság belülről tekintve mindkét fél számára fordítottnak hat. Összeolvadnak, út mégsem vezet egyiktől a másikig, hiszen egy lényegbevágó dolog hibádzik: a cselekvés indítóokának megértése. A félhomály csupán a tapogatózásnak és a fejét többször felütő jóindulatnak ad otthont. Az egymás felé tett valamennyi lépés kudarcot szül. A szereplők hátukon fekszenek, és az ég felé nyújtott lábfejükkel vezénylik a közösen mormolt karácsonyi dalt. Az idillt egyetlen, eltérően idézett szó buktatja meg, majd fullasztja vitába. Máskor az apa lábait felemelve formáz csónakot, amelyben lányával dalolva ringatózik, míg a játék hevében „vízbe” borulnak. A lány apja után bukfencezve borítja fel a gondosan rendezett magnókazettákat, újra és újra.
 Kártyavár. Fotó: Kenyeres Csilla |
A mozdulatokba öntött segélykiáltások nem érnek címzettet, a nyelvek hibaként felrótt disszonanciája az üzenetek lüktető, majd ernyedtségbe hajló fájdalmát sötétíti tovább. Ilyen módon a művész magányáról is beszél az előadás. Mikor Réti Anna Pistának szólítja játékostársát, kiderül: a férfiúi és a női naprendszer alapjai közötti feloldhatatlan különbségekről is. A nő hiábavaló alázattal szolgálja, majd ezek terméketlenségének láttán daccal ostorozza a férfit. A sikerületlen köznapi szituációk végül káosszá hatalmasodnak, amely elemészti a porba hullt próbálkozások emlékét is. A telefoncsörgés a fülekbe hasít, a kagylóból Halasi Zoltán újabb verssorai mutatnak torz hangtükröt az apának: a létezés ára, hogy a létezők felfalják egymást. A telefonkagylót darabokra cincálja, a lány simítaná a vadul csapongó tengert, és a műszer apró töredékeit a szájába gyömöszöli. A férfi a telefonzsinórt őrjöngő erővel hullámoztatja egyre apróbbá zsugorodó lánya körül. A kör azonban önmagában ér véget: az apa kerül a zsinór szorításába, Réti Anna gépiesen elfoglalja helyét a hangfelvevő mellett, és megismétli Gőz István nyitányként diktált vallomását az én újraszülésének állandóságáról: az ember saját szülője szülőjévé lesz.