Hőseink – már ha ez nem eufemizmus egy postásra, egy alkalmi weblapkészítőre, egy nős-gyerekes munkanélküli fizikai munkásra és egy üzletkötőre – pedig ennek az átütőnek semmiképp nem mondható csapatnak a drukkerei. Életükben az Ipswich Town olyan meghatározó, hogy kijelentéseik fontosságát és súlyát a ’78-as Arsenal elleni kupadöntő bekeretezett, falon lógó jegyére tett esküvések jelzik, az akváriumban pedig a győztes tizenegyről elnevezett halak úszkáltak, míg meg nem haltak. Kisszerű csapatnak kisszerű szurkolók, esetleg vice versa.

A foci mint téma gyakorlatilag bármire alkalmas: lehet ez a fő cselekményszál, és szolgálhat csak ürügyül a romkomtól jól jövedelmező tévésorozatig. Miközben a szabadkai kvartett – Mezei Zoltán, Pálfi Ervin, Szőke Attila és Brestyánszki Boros Rozália – a fociról beszélteti a négy említett fiatelembert, a kedélyes szurkolósdi vagy a kőkemény brutalitás bemutatása helyett inkább egy krimit írtak szociológiai és realista igénnyel. Mintha a kelet-angliai környezet, az aprólékos gonddal berendezett sorházi lakás, a szürke falak Einstürzende Neubauten felirata és brit zászlója, az angol válogatottal és az Ipswich Town játékosaival ékített hűtő (a díszlet is kalákában készült, tervezője Szilágyi Nándor), a Tövismadarak-részlet, a BBC-bejátszások (a vizuális effektekért Szekeres Csaba felelt, aki a szerzőnégyes Zárórájából tévéjátékot készített), a Toy Dolls-, a Suede- meg a Prodigy-számok csak azért kellettek volna, hogy a cselekményt elemeljék-eltávolítsák, megkockáztatom: a nézők számára kevésbé fülsértővé tegyék a káromkodást, akceptálhatóbbá váljon az, hogy szereplőink módszeresen könnyűdroggal megtömött vízipipát szívnak.

A történet közhelyesen indul. Négy húszas éveinek végén járó fiatalember idétlenkedik, és a fociról fecsegve tölti az időt. Egyáltalán nem ’jobb híján’, mivel a foci, pontosabban az Ipswich Town minden világok legjobbika. (Igaz, más alternatíva nincs.) Szó, szó, szó – mindegyik a megszokásé. Aztán hirtelen kizökkennek az apátiából: egyikőjük (Gus) azért nem kap meg egy munkát, mert azt a helyiek elől egyébként is mindent elhappoló londoniak szerezték meg, másikójuknak (Paul) pedig munkaköri kötelességén felül a főnökét kellene összeszednie a reptéren. A két dolog között a személytelen, a tehetősebbek ellen úgy általában érzett bosszúvágyon kívül semmi összefüggés nincs, s a négy fiú némi hezitálás után dönt: „Szúrunk!” Mármint a főnöki kocsi gumiját, a másnapi ebédszünetben. Meg is teszik, s ez felnyomja az adrenalint, tartást ad, férfibüszkeséget, hogy nagy tettet hajtottak végre. De ez nem elég, még komolyabbra vágynak. A didaskalia szerint: Kattog az agy. Bizsereg a zsiger. És aztán elkezd a lábuk alatt égni a talaj. Ám krimiről lévén szó, itt maradjon is abba a cselekmény ismertetése.

A darabbeli karakterek különbözőségükben egyenrangúak. A négy barát – Kovács Nemes Andor családos emberként leginkább a mindennapi megélhetésért aggódó, puhány Gus, Szőke Attila öltönyös, ok-okozati összefüggésekben gondolkodó, kötelességtudó, ám komoly szociális önérzettel bíró Paul, Ralbovszki Csaba a többieknél gyerekesebb, töketlenebb, másokon remekül szórakozó Steve, Pálfi Ervin sokáig háttérben maradó, titokzatos, praktikus Jamie –, a nagystílű rosszfiú – Mezei Zoltán célratörő és minden felbukkanásával veszélyt hordozó Thomas Campbellje –, és Vicei Natália szétesettségében is öntudatos, ziláltságában minden nőiességét megőrző Mamija, Szilágyi Nándor mindentudó, kerek világmagyarázatokat adó Öregje mind aprólékosan kimunkáltak. Epizódszereplőként csatlakozik hozzájuk Kálló Béla – nagyon laza, nagyon cool Nyomozó –, valamint Sziráczky Katalin – kötelességtudó, munkáját érzelemmentes rutinnal végző Ápolónő –, hogy az ensemble-játékra adjanak iskolapéldát.

Jól megcsinált ez a színdarab, és színészileg nem könnyű tempóban tartani. Kacarászunk a nagystílűnek semmiképp nem mondható fiúkon, s miközben a naiv néző azt hiszi, minden információval rendelkezik, és képes megjósolni a következő jelenetet, legalább négy csavar van a történetben. Szerzőileg átgondoltan, a feszültséget fenntartva, a néző számára egyáltalán nem kiszámíthatóan zajlanak az események. Olyannyira nem, hogy a happy end és a lezártság ellenére, a szándékosan nyitva hagyott kérdések révén lehet tovább játszani a nyomozósdit az előadás után.