Rossini: Tancredi / Budapesti Zenei Hetek 2009
2009.10.30.

Minden okunk megvolt arra, hogy érdeklődéssel tekintsünk Rossini Tancredijének budapesti pódium-előadása elé, amely a Budapesti Zenei Hetek záróhangversenyeként, a Theater an der Wien friss (szcenikus) produkciójának átvételeként hangzott fel a Zeneakadémián. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

René Jacobs
René Jacobs
Vonzó lehetett a szerző, akinek élete addigi legnagyobb sikerét hozta a 21 éves korában írt kései opera seria; a karmester, René Jacobs, barokk operaelőadások hosszú sorának jónevű karmestere; vagy akár a méltán híres Arnold Schönberg Kórus. Az énekesek közül a tájékozottak elsősorban Aleksandra Kurzakról hallottak, s akadt, aki számára a nálunk már szerepelt fiatal német basszista, Konstantin Wolff neve volt ismerős. A régi hangszeres Orchestre des Champs-Élisées, Philippe Herreweghe francia zenekara viszont mindenesetre nem tartozik kategóriájának sztáregyüttesei közé. 

Nos, ez volt az az eset, amikor senki nem okozott csalódást, ellenben a felsorolt tényezők közül sokan és jelentősen túlteljesítettek, s ennek eredménye egy minden várakozást felülmúló, élményszerű operaelőadás volt. 

Az első tényező persze mindjárt a szerző és a mű. Bámulatos és lefegyverző, hogy a 21 éves Rossini - akinek persze ez már a tizedik operája - mily teljes fegyverzetben mutatkozik, mind zenéjének kompozíciós, például hangszerelési tökélye, invenciózus és mélyen kifejező mivoltában, mind pedig abban az értelemben, hogy abszolút újszerű, személyes zenei nyelve, a hallatlan könnyedségnek, hatásokra-élezettségnek és látszólagos odavetettségnek, illetve a kifejezés végső előkelőségének, érzékenységének és komolyságának szeretnivaló vegyülete. Külön említést érdemelnek a zenekari tételek és bevezetések, amelyek sok esetben oly költőiek és ihletettek, hogy akár egy Haydn-szimfónia lassú tételéből is előléphettek volna. 

Aleksandra Kurzak
Aleksandra Kurzak
Az opera szövegkönyvét - kivált az opera seria konvencióihoz viszonyítva - kifejezetten jó dramaturgiai érzékkel, komolyan vehetően írta meg Gaetano Rossi, s a szálak oly természetesen bogozódnak ki, hogy a hallgató számára az "opera seria hepienddel" Rossini számára sok fejtörést okozó problémája sem tűnik valóságosnak. 

Abban azonban, hogy ez a darab oly kitűnő benyomást tett a hallgatókra, óriási szerepük van az előadóknak. Jacobs, aki mindennek inkább tűnik, mint karizmatikus karmesternek, nem először tett tanúbizonyságot arról, hogy elsőrendű, a darab és stílus mélyére hatoló betanító. És ami legalább ugyanilyen fontos, az énekesek kiválogatásának valóságos zsenije: míg professzionális felkészültség tekintetében a lehető legmagasabbra teszi a mércét, azzal is tökéletesen tisztában van, hogy egy szerző, egy darab, egy szerep egészen pontosan milyen fajta tudást, milyen képességeket, milyen egyéniséget követel. Ezt az operát hat olyan énekes adta elő, akik között volt két vagy három még nagyszerűbb, de akik közül egyetlenegy sem akadt, aki kielégítetlenül hagyott volna, vagy akit ne tudtunk volna maradéktalanul azonosítani énekelt szerepével. 

A női főhős, Amenaide a címszereplővel azonos fontosságú karakter, amelyet Aleksandra Kurzak lélegzetelállító művészettel jelenített meg. A figura mindvégig élt és sugárzott, éteri puhaságú lírai koloratúrszopránja a legsúlyosabb zenei és emberi tartalmakat tudta hordozni, leheletfinom érzékenységgel követve a cselekményt és az emberi lélek rezzenéseit. Hangja megejtő szépséggel, ha kell, erővel szól minden regiszterben, s ha azt mondjuk, hogy a rendkívüli nehézségeket támasztó, helyenként igen magas és tűzijátékszerű skálákat és figurációkat már-már emberfeletti tökéletességgel adta elő, akkor nem is érzékeltettük a lényeget: azt ugyanis, hogy mindehhez az erőlködés szikrája sem társul, a dísz valóban dísz, illetve expresszív adalék, attól a művész egy pillanatra sem változik automatává. 

Colin Lee
Colin Lee
Az előadás másik elementáris figurája Colin Lee Argiriónak, a megtévesztett, erény és apai szeretet között őrlődő siracusai államférfinak, Amenaide apjának szerepében. Ilyen nemes, ilyen éterien tiszta eszközökkel éneklő, egyszersmind ilyen erőteljesen játszó tenoristát egyet vagy kettőt ha találunk egy nemzedékben. Lee ugyancsak félelmetesen biztos technikával rendelkezik: hangja, hangképzése önálló örömforrás, de ami leginkább lenyűgöz benne, az a tenorság teljes hiánya, a tudatos, és célratörő eszköztelenség, és ennek az ellentmondásokkal zsúfolt, nem is mindenben életszerű figurának a meggyőző megjelenítése. 

Ugyanilyen élmény a hallgatók számára Vivica Genaux éneklése is Tancredi nadrágszerepében. Az ő esetében persze el kell mondanunk, hogy ezt a mély és a szerep jellegének megfelelően éppen az alsó regiszterben ércességet kívánó szólamot tulajdonképpen valamiféle mesterséges, szorított hangképzéssel énekli. De azután szuverén módon, sőt talán mindenki másnál ördögibb biztonsággal uralkodik az egész hangterjedelmen, a koloratúrákat valóban hangszerszerű módon énekelve; ám ez a legnagyobb mértékben szervesül a hős harcos karakterébe, s zenei szempontból, illetve jellemformálásban egyértelműen felnő a másik két főszereplőhöz. 

Vivica Genaux
Vivica Genaux
A negatív főszereplőt  éneklő fiatal basszista, Konstantin Wolff kevésbé súlyos és kevésbé komplex szerepét szép hangon, basszistánál ritkán tapasztalható hajlékonysággal és zenei alkalmazkodóképességgel énekli. A két szekundáns, Ruby Hughes (szoprán) és Liora Grodnikaite (alt) nem csupán szintén kitűnő technikával és magas zenei színvonalon, de makulátlan stílusismerettel és az előadásba teljes mértékben beolvadva énekelt. 

René Jacobs, mint céloztunk rá, szerényen háttérben maradva, a technikai irányító szerepét vette fel; napnál világosabb azonban, hogy az előadás sokoldalú kiválósága  végső soron az ő megvalósított stratégiája. Az Orchestre des Champs-Élisées részeiben, például vonóshangzásában, vagy éppen a szólócsellista kvalitásaiban, nem mindig bizonyult kiválónak; ám az előadás folyamatában, és az opera instrumentális szépségeinek megmutatásában mégiscsak nagyszerű partner volt - és nyilván ezt is elsősorban a karmester érdemének tudhattuk be.

Vö. Kovács Sándor: A dob szelleme igenis létezik
Péteri Lóránt: Komoly örömök 
Péterfi Nagy László: "Barokk" Rossini 
Mátrai Diána Eszter: Kiütéssel győzött

Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2009. október 26.,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott