Ortutay pályája annak az életbölcsességnek a bizonyítéka, hogy a politika megrontja az embert. Ha tudós, kiveti a tudományból, s olyan kiszámíthatatlan pillanatnyi változások bábjává teszi, amelyek mintegy kiszivattyúzzák életéből a lényeget. Nem hiszek ennek a közhelynek az általános igazságában, de őrá áll – és ezt ő is tudta. Naplója ezért érdekes.
Amikor elkezdi írni, tehetséges etnográfus létére a Rádió alkalmazottja, akinek minden vágya egy tanszék megszerzése. Nem jogtalan kívánság ez: teljesítménye alkalmassá tenné rá, idejét teljes egészében a tudománynak szentelhetné, iskolát teremthetne. A napló beavat a különböző kombinációkba, a megürült vagy megalapítandó tanszékek körüli intrikákba. S mivel a naplóíró éles szemű és kellőképp rosszmájú, a pletykáktól sem idegenkedő ember, írása érdekes, tanulságos és szórakoztató. Nemcsak diszciplínája világáról szól, hanem a Rádió belső ügyeiről (a bálványozott Kozma Miklósról, az elnökről, és megbecsüléssel vegyes kritikával szemlélt kollegájáról, Cs. Szabóról), baráti köréről, a szegedi fiatalokról, mindenek előtt Radnóti Miklósról, valamint az ország és a világ helyzetéről. Különösen foglalkoztatja a népnevelés ügye, a zsidókérdés (felesége és közeli barátai közül is sokan zsidónak minősülnek), a háború. Belép a kisgazda pártba, Bajcsy-Zsilinszky kérésére mentőtanú a kommunista Kállay „Gyufa” perében, s érzi, hogy a sors tért fog nyitni neki a változás után. Hiszen egyre világosabban látja, hogy a németek elvesztették a háborút.
A háború végnapjaiban és a háború utáni hiperaktív periódusban a naplóbejegyzések megritkulnak, 1946 és 1948 között, majd 1950-ig évek telnek el bejegyzések nélkül. Amikor 1950 elején újrakezdődnek, Ortutay egyetemi tanár, akadémikus, de már nem vallás- és közoktatásügyi miniszter.
A napló hangja megdöbbentően megváltozik. A kétségtelen őszinteség helyett, amely eddig jellemezte, most úgy ír, mint aki számít arra, hogy naplója mások kezébe kerülhet. Őszintétlenné, hamissá válik. Azt, hogy Rákosi kirúgta, saját kezdeményezésű lemondásnak állítja be. Szerencsére ez a hamis hang csak átmeneti, s ahogy a félelem lassan csökken (bár ebben a kötetben meg nem szűnik), a napló is őszintébbé válik. S megkezdődik annak a döbbenetes kettősségnek a változatos ábrázolása, ahogyan állandóan ápolja, mérlegeli politikai karrierjét, helyzetét, lépéseket fontol és tesz meg (főleg Dobi „Pista bácsival”, tárgyal, Barcs Sándortól szerez értesüléseket), vissza akar kerülni a hatalomba, Rákosinak gazsulál, rendezni akarja helyzetét, kriptokommunista „társutasból” párttaggá akar válni, s ezenközben egyre növekszik benne az önmegvetés, a nosztalgia az ártatlanság után, amelynek megtestesítője a halott barát, Radnóti Miklós.
Ortutay színesen, élvezetesen ír, jól jellemez, s továbbra is kellőképpen kaján. Az önmegvetés nem gátolja abban, hogy mások megvetésében is jeleskedjék, s ecsetelje tudós társai, a politikai közszereplők hígvelejűségét vagy aljasságát. Megőriz valamiféle erkölcsi mércét (a szegedi indulás idejéből), amin jól tudja, hogy maga is elbukik. Ebben az értelemben jelentős dokumentum ez.
A terjedelmes könyv (812 oldal) egyharmadát a jegyzetapparátus tölti ki. Noha szó esett már róla a könyv kritikai visszhangjában, meg kell ezúttal is erősíteni, hogy botrányos munkáról van szó (Markó László követte el), és tűrhetetlen volna, ha a további kötetek is így jelennének meg. Mint ahogy ennek a megjelenése is tűrhetetlen.
A jegyzetíró egyszerűen képtelennek bizonyult arra, hogy végiggondolja, mi érdemel jegyzetet és mi nem. Nyilvánvaló, hogy Hitler, Rousseau, Csokonai, Rákosi, Kádár és sok más híres ember lexikoncikk-szerű részletes életrajza (teljesen függetlenül naplóbeli kontextusától) szükségtelen papírszaporítás itt. De ugyanilyen szükségtelen megjegyzetelni azokat az ismeretlen neveket, amelyekről a jegyzetíró nem tudott semmit sem kideríteni. Garmadával vannak olyan csillagok a könyvben, amelyek nyomán hátralapozva azt tudjuk meg, amit éppen az imént olvastunk a könyvben, hogy az illető Ortutay osztálytársa, szerelme, meglátogatott ismerőse, stb. volt. Jegyzet jegyzet hátán, amely semmit nem ad a könyv olvasásához, csak folyamatos dührohamban tartja az olvasót.
Vö. László Ferenc: Felfelé a lejtőn
Varga Lajos Márton: Egy értelmiségi hat éve