Kubinyi Anna kerámia szakon végzett „a Tömörkényben” (a szegedi művészeti szakközépiskolában), az Iparművészetin azonban – még a netkorszak előtt – a papírja elkeveredése miatt a textilszakra vették föl. A főiskolán megtanulta a szövés csínját-bínját, ám közben az agyagozás által elsajátított térlátástól sem tudott szabadulni, így a kettőt már legkorábbi munkáiban ötvözte.

Másban is szabálykerülő lett: a hagyományos gyapjút sprődebb anyagra, a kenderre cserélte. Egyrészt azért, mert így testesebbé válhattak az előretörő bordák, másrészt természetszemléletéhez is ez állt közelebb, ugyanis első, sok évig tartó periódusában kizárólag a föld és a víz vegetációja érdekelte. A hullámok, a gyűrődések, vetődések és lerakódások nem csupán a síkból való kiemelkedés révén idézték a természet organizmusát, de gyakran befoglaló alakjukban is: a Balaton (1977), a Cseppkövek (1987), a Vízesés (1983) című művek például a négyszögnek is búcsút mondtak a jelenségek amorfitását magukra öltve.

A (szó szerinti) gyökerek (amelyek persze alkotói átiratban sohasem csak a növényzet részei) mindig is vonzották Kubinyi Annát. Kócos kenderszálakból tekert vaskos, erős indák lettek a főszereplői annak a sorozatnak, melyből talán a Kötelékek (1998), az Élő törésvonal (1999) és az Indák (1999) a legmegejtőbbek. Azzal, ahogyan a finom színátmenetek lírája az anyag érdességével és a formák markáns testiségével párosul, egyedi hatást ér el. A még ma is gyakorta előállított, eljegesedett technikatisztelettel és bódult nosztalgiázással szőtt darabokkal szemben Kubinyi művei olyan leleményes anyagismerettel kerülik el az anakronizmust, hogy közben Gobelin mesternek sem kell forognia a sírjában. 

Kubinyi művei nem azért olyanok, amilyenek, mert csupán „technikázik”, hanem mert az őt érdeklő jelenségekről gondol is valamit, s a kifejezésükhöz keresi meg az adekvát formát. Amikor – a múlt század utolsó évében – a látszat fogalma kezdte foglalkoztatni, az első, még (félig) térbeli, felhasított mű után (Eleven textil, 1999) – mintegy önmagát is próbára téve – visszaszorította önmagát a síkba. Az említett alkotáson a feltépett, sima külső réteg alól plasztikus, vérvörös, érrendszerre emlékeztető pulzáló köteg tűnik elő, a következő lépésben azonban már mindkét réteget simára szőtte. Valószínűleg megérezte, hogy az előtte-mögötte viszony eleve magában rejti a térbeliséget, elvontabban bár, de épp ezért többértelműen, mint effektíve. A Kék áttűnés (2000) és a Rozsda (2001) igen szép példái ennek a megközelítésnek.

Közben azért „anyanyelvét” sem feledte, sorban születtek a rá jellemző, bordás külalakú munkák, csakhogy most már új témakörben, Erdély kulturális hagyományait feldolgozva. Tízéves franciaországi tartózkodás után, a kétezres esztendők elején indult el saját gyökereit feltérképezni Erdélybe, ahol legerősebben a fafaragványok, azon belül is a székelykapuk hatottak rá. Általában berzenkedem valamely műfajnak egy az egyben másikba való átültetése ellen, Kubinyi Anna azonban hommage-okká változtatta az eredeti motívumokat, miközben látszólag hűen emelte be őket saját munkáiba. Csakhogy egyedül a vonalvezetést követte változtatás nélkül: a kivágatokban, az autentikus kompozíciókban, a vésetek fonalszínekbe való átfordításában a saját attitűdje fejeződik ki. Azok a minták, melyeket a valaha mindenki számára értelmezhető szimbólumokból komponál, jelképértékű aranyszínű fonalat kaptak. A térbe állított székelykapuk előlapját viszont a megkopó emlékezet füstje szürkíti, míg szabadon hagyott, az elvágott fonalak bolyhosságát látni hagyó hátlapjuk részint a történelem szövevényét, s nem kevésbé az alkotói én szuverenitását tükrözik.

Erdélyből (illetve az erdélyi, székely kultúrában való elmélyülést követően) egyenes út vezetett Kőrösi Csoma Sándor alakjához – írja a művész a tárlathoz megjelent katalógus-könyvben -, s el is indult (nemcsak elviekben, de repülőgéppel) a nyomában. Mintegy lekerekítve a témakört, ennek az utazásnak lett eredménye az In memoriam Kőrösi Csoma Sándor című, a szegedi kiállításon a székelykapuk sorába illesztett nagyméretű munka, amely azt a szellemi távlatot jeleníti meg, melyet a néhai kutató testileg-lelkileg bejárt.

Nem könnyű a szövésről elhitetni, hogy napjaink egyik autentikus művészi kifejezésmódja, Kubinyi Annának azonban sikerül. Mégpedig azért, mert művei az öncélú esztétizálás és anyagba-szerelmesedés helyett a természeti és kulturális környezet aktuális és átélhető kérdéseit terítik elénk.