Jelenetek az előadásból

Arra mondják, hogy megjárta száz tű hosszát, aki hosszú utat tett meg, nagy területet járt be, de arra is, aki útjáról dolgavégezetlenül tért meg. E szólásra utal Mezei Szilárd egyik kompozíciójának címe – Nagy József legújabb előadásáé is ez lett. Bár a produkció zenéjét is Mezei szerezte, a címadó kompozíció végül is nem hangzik el, az a közös alkotói gondolkodás, az improvizációk ihlető forrása maradt.

A zene Nagy József minden munkájában meghatározó szerepet játszik. Az utóbbi időben látott szóló vagy páros előadásainak hatása is döntő mértékben annak köszönhető, hogy a partnerül választott muzsikusok és a színész(ek) játéka szétválaszthatatlan egységbe forrt. Ez az egység a szokatlanul nagy létszámú 100 tű hosszában is megvan. Bár nyolc színész és hét zenész szerepel a produkcióban, helyesebb, ha tizenöt játékosról beszélünk, hiszen a színészek is zenélnek, a muzsikusok is játszanak.

Nagy József

A kétszintű tér is átjárható. Eleinte a drapp falakkal határolt színpad hátsó, megemelt fele a színészeké, s előttük, U-alakban helyezkednek el a zenészek. A játék azonban később mindkét térfélen zajlik, illetve zeneszerszámok a felsőn is találhatók. A díszlet tanyasi osztatlan iskolatermet éppúgy felidézhet bennünk, mint elhagyott ivót. Balra nyitott ablak, jobbra, egymás mellett két ajtó. Középen fekete tábla, rajta egy szarvas krétarajza. Előtte színes hímzésű terítővel letakart zongora, amelynek két oldalán lehántott kérgű farönkök állnak. Az ajtók körül belógatott kolompok, csengettyűk. Közülük egy nagy bádog „harangot” az egyik játékos fejjel meg-megkondít. Ezzel kezdődik az előadás. A derengő fényben a színészek lassan, mintha álomból ébrednének, felkászálódnak a zongora alól, amelyet körülállnak. Lecsúsztatják a terítőt, szertartásos mozdulatokkal leveszik a hangszer tetejét, a húrok közé nádszálakat helyeznek, az eközben keletkező hangokból zene születik. Egyikőjük a klaviatúrához ül, de nem zongorázni kezd, hanem a billentyűket egyenként kirántja, és eldobálja.

Fotó: Molnár Edvárd (Forrás: PORT.hu – Bárka Színház)

Ezután helyeződik át a játék az alsó szintre, ekkor szólal meg a zenekar. Groteszk tánc kezdődik, amely közben öt párhuzamos esemény fut: középre farönköt gurítanak, nagy agyaghengert festenek fehérre, forgácscsomót gurigatnak a földön, fekete keménykalapot, illetve hosszú zsinórón függő kis agyag tömböt adnak kézről kézre. Mindebből végül egy bohócfej szobra készül el, miközben a háttérben Nagy József ugyanilyen bohóc-maszkot vesz fel. A szobor felkerül a többi tönk közé, helyére lép az élő bohóc, aki azonban meghal. A többiek apróra összehajtogatott, majd rituális mozdulatokkal kibontott lepellel letakarják, leveszik róla a bohóc-rekvizitumokat, becsomagolják őket a lepelbe, összefogják, mint egy batyut – s új tétel kezdődik.

Az akcionizmus tétele. A színészek képeket hoznak létre. Fekete táblákra különböző „technikával” készítik az absztrakt ábrákat. Fehér krétapor, arcfesték, szájba vett, folyékony massza kerül a felületekre ugrókötelezéssel, forgácspamaccsal csapkodva, beszórással, csurgatással, spricceléssel, maszkolással, bemázolt arcról vett kendőlenyomattal. Az alkotások felkerülnek a falra, izgalmas tárlatot láthatunk, ám e képek közé nem illik a szarvas, le is törlik a tábláról. A fatönkökbe különböző alakú ékeket vernek, az így születő plasztikák közül meg a bohóc rí ki, a kis szobrocskát felismerhetetlenségig összelapítják. A színészek kiszivárognak a színpadról, a főszerep a zenekaré.

A visszatérők ezúttal népi alakoskodókat idéző álarcban táncolnak. Az U alakú tér közepére bakot és asztallapot hoznak, majd a háttérbe húzódnak. A zenekar tagjai egymás után hagyják abba a muzsikálást, felállnak, széküket az asztalhoz viszik. Miután körbeülték, egyikőjük a zsebéből picire hajtogatott bordó selymet húz elő, amelyet komótosan széthajtogatnak. Az egyik csücskére csomót kötnek, előveszik a székük háttámlájába szúrt hosszú acélpálcát, amellyel a selyem alá nyúlnak – egy szarvas-báb elevenedik meg. Sétál fel-alá az asztalon, megáll az egyik zenész előtt, hosszan néz rá, fejével felé bök, aki ettől aláhanyatlik. Mind a heten ugyanerre a sorsra jutnak: kinek a feje csuklik le vagy hátra, ki székestül eldől vagy hanyatt vágódik, mindenki meghal. Eközben megjelenik Nagy József, fején szarvas maszk, a színészek az ajtók melletti „hangszereken” zenélnek, végül felbukkan a hátsó fal fölött egy bohóc, kezében tálca, amelyről apró köveket(?), cukorkát(?) szór az alatta lévő zongora húrjaira. Ez a pengő, kongó, csörgő halk, finom, éteri zene zárja az előadást.

Fotó: Puskel Zsolt. Forrás: PORT.hu

Nagy József munkáinak hatása elsődlegesen érzéki: képeivel, a játék szerves részét képező zenéjével olyan világot teremt, amelybe beszippantja a nézőt. Az egyes epizódok történései éppen úgy, mint az előadás egésze egyszerre konkrét és absztrakt, s mindenekelőtt az értelmezés számára nyitott, a befogadói asszociációknak tág teret engedő. Mindez természetesen erre a produkcióra is érvényes. A Nagy József-előadások visszatérő kérdései – a megteendő belső utak, a művészet mibenlétének és értelmének dilemmája, a gyökerekhez való viszony, az elmúlás – ezúttal is jelen vannak, s hogy ezek közül ki-ki melyikre és milyen mértékben rezonál, az a nézői érzékenység, nyitottság és alkotói együttgondolkodás függvénye.

Vö. sisso: Nagy József és testvérei 
Pap Gábor: Ottszületés 
Török Arnold: Sejtlét és álomvarázs az ajtó mögött 
Tóth Ágnes Veronika: Az elszabadult kantáta