A kötet magját Lábán önéletrajzi könyve, a Táncnak szentelt élet (Ein Leben für den Tanz – Erinnerungen) képezi, amely 1935-ös drezdai megjelenése óta először olvasható magyarul, Nagy Borbála fordításában. Fuchs Lívia szerkesztői munkáját dicséri, hogy a tánctörténetben kevésbé jártas olvasók számára két nélkülözhetetlen tanulmány keretezi a táncalkotó szubjektív hangvételű írását, amely egyrészt kevés biográfiai tényanyagot tartalmaz, másrészt az életműnek csak a felét rajzolja ki. Mindkét szöveg utánközlés (a Paralell és a Kalligram folyóiratokban jelentek meg), ám azoknak kibővített, átdolgozott változatai. Fügedi János tanulmánya felvezetésként tudományos alapossággal, ám az ismeretterjesztés hatáskörén belül maradva, lényegretörően mutatja be Lábán Rudolf (1879-1958) életét, kitérve elméleti és gyakorlati munkásságának főbb eseményeire. Ez alapján rekonstruálható, hogy a szerző milyen alkotói- és életszakaszban volt a könyv megírásának idején, mi történt vele addig és mi következett ezután, ami fontos viszonyítási pont az olvasáshoz.

1935-ben a magyar származású Rudolf von Laban Németország elismert művésze volt. Hosszú utat járt be a Monarchia tábornokának fiaként a katonai akadémiától a festőiskolán és az építészeti stúdiumokon át a tánc világáig: előbb a tánc struktúráit tanulmányozta, történeti vizsgálatokat folytatott, közben maga is táncolt, majd 1912-től kezdve a mozdulatok öntörvényűségét kutatva táncművészeti kolóniát alapított, ahol a társulatnak rendezett előadásai megalapozták a XX. századi táncművészet megújulását. Ismertsége növekedését az első világháború szakította meg. A háború utáni időszakban pedagógiai és közösségi elhivatottságának köszönhetően az amatőrök számára kifejlesztett mozdulatkórusai és ezek sikere az általa szervezett, tömegeket megmozgató ünnepi eseményeken meghozták számára az elismertséget. Könyveket adott ki, operákban koreografált, tanított, együttest alapított, tanítványai vezetésével európaszerte kórusokat működtetett, összehasonlító tánctanulmányokat végzett, kutatta a tánc nyelvének leírását, létrehozta az első Koreográfiai Intézetet, a Német Táncíró Szövetséget – majd München, Svájc, Mannheim, Hamburg, Würzburg után Berlin következett. A hatalom kegyeltje volt. 1935-ben Göbbels kinevezte a Német Táncszínpad igazgatójának és megbízta, hogy készítsen táncművet az olimpia megnyitójára, valamint szervezze meg a játékokkal párhuzamosan zajló nemzetközi táncversenyt. Lábán semmibe vette a propagandacélokat, így üldözött lett. 1937-ben sikerült elhagynia Németországot.

Önéletrajzi könyvét tehát ötvenhat évesen írta, németországi sikerei csúcsán. A kiadóhoz írt levelében, amely „előszó helyett” szerepel a kötetben a kézírásos eredetivel együtt (lábjegyzet nem jelzi, így feltehetőleg a német kiadásokkal megegyezően), kulcsszavakat ad a könyvhöz. „…elmesélem egy ember útját, amint ezernyi esemény és körülmények hálója szövi át. S mivel ez az ember táncalkotó, sőt táncköltő, a könyvben gyakran esik szó a csodálatos, de sokak számára oly kevéssé ismert táncművészetről” (23.o.) – írja Lábán, és mivel az események sora „táncdrámák, táncjátékok és ünnepi rendezvények köré csoportosul” (uo.), ezek adják az írás vezérfonalát.

A könyv első és második részének fejezetei egy-egy munkára való emlékezésből indulnak ki. A fejezetcímek legtöbbje is ezt jelzi: a Bolondtükör „a legsikeresebb táncjátékom volt” (31.o.), Az éjszaka „életem legnagyobb bukása” (51.o.), A hegedűs „az első kizárólag táncokból álló kompozícióm” (79.o.), a Lengő templom „legismertebb, nagyszabású alkotásom” (95.o.) stb. Lábán mindegyikből kiemel valamit, ami elindítja a víziót: a darab karakterjelölő szerepneveiből jut el emlékekképek, élettörténetek elmeséléséhez, vagy fordítva, az asszociációs emlékezés során jutnak eszébe, s később utal rájuk vissza, leírva, hogyan formálódott belőlük színpadi világ. Ilyen a bábszínházban gyerekként látott ördögfigura, a Dunán csónakból virágot szóró parasztasszonyok emléke, a dédanya meséje az örök élet nehezen megszerezhető kék virágáról (A bolondtükör) vagy az „Éj Királynője”, a színésznő, aki festett arcával válik fenyegető szimbólummá a holdvilágnál, később bevezeti az ifjú művészt az éjszaka, a pénz, a kábító szenvedélyek világába (Az éjszaka). De olyan szöveg is van, hogy a narrátor csak mesél, mintha emlékezne vagy álmodna, s a végére kiderül, ez volt maga a táncjáték (A Föld, A hegedűs). Lábán szuggesztív stílusának köszönhetően az olvasót könnyen beszippantják a történetek – ennek köszönhetően hamar elfeledkezik a fordításnak a német nyelv logikáját tükröző helyenkénti nehézkességéről –, és erős érzeteket, képzeteket kap a soha nem látott előadásokról. A fejezeteket a táncművekhez kapcsolódó rajzok zárják (feltehetőleg a szerző saját rajzai), amelyekből nemcsak mozdulatokról, mozgásformákról, karakterekről kapunk képet, hanem a test ábrázolásán keresztül a koreográfus testlátásról is.

A második részben az „egocentrikus” művek után a felelősség kialakulásának korszaka következik, s az emlékezést az alkotói módszerre való reflexiók határozzák meg. A Kárpázatokban Lábán részletesen beavat bennünket egy előadás megszületésébe, és úgy mondja el, mi történt végül a színpadon, mintha a néző szemével nézné, de közben magyarázza. Máshol részletesen elmeséli, hogyan alapították meg a „táncfarmot”, hogyan éltek, dolgoztak és készítettek előadásokat a falu lakóinak a szabadban, és a sorok között kirajzolódik az ars poetica: „aki túl sok energiát és időt fordít az élet materiális oldalára (…), annak soha nem marad ideje és energiája, hogy tevékenyen vegyen részt a közösségi gondolkodásban és a spirituális ünnepeken, holott ennek kellene lennie minden kultúra céljának és legfőbb törekvésének” (92.o.), „minden történés és dolog mögött létezik egy alig megnevezhető energia. Rejtett, elfelejtett táj terül el itt, a hallgatás földje, a lélek birodalma (…) a táncoló ember e föld lakója, aki e vidék mérhetetlen kincseiből tudatosan és közvetlenül merít erőt az élethez” (95.o.), „az egyetemes lelket kockáztatjuk, amelyből és amelynek alkotnunk kell” (98.o.).

A harmadik részből megtudhatjuk, miként szervezte meg, tanította be és vezényelte le Lábán a többezer amatőr táncos részvételével zajló ünnepségek táncjátékait, mint például Bécsben az iparosok és kézművesek felvonulását, ahol a mozgáskórusok táncait a mesterségek jellegzetes mozdulataiból fejtette ki. A mozgás közösségformáló erejébe vetett hite csak az életmű egészének kontextusában olvasható naiv optimizmusként. Enélkül a „táncban egyesülő szellemi-érzelmi-fizikai erők növekedését” (141.o.), amely „a közösség utáni vágyat erősíti” (142.o.) könnyen a korszak(ok) ideológiai visszhangjaként értelmezhetnénk, Lábán életének alakulása és a táncnak szentelt élete azonban revideálja az eszme hitelességét.

A magyar származású táncalkotó 1935 után Franciaországban, majd Angliában folytatta tevékeny munkásságát. Tovább kutatta a mozgás elemzését, leírását, a mozdulatpszichológiát, kifejlesztette a táncírást, amit róla neveztek el Labanotationnak, könyvei tankönyvekké váltak, módszerei az egész világon elterjedtek. Összesen „120 koreográfiát készített, 15 könyvet és több mint 70 tanulmányt adott közre” (21.o.) – mégis keveset tudunk róla. Vojtek Miklós, a kötetet záró tanulmányában, amely Lábán pozsonyi gyökereit veszi számba, egy húsz évvel ezelőtti történetet idéz, amikor a megszólított járókelők egyike sem tudta, ki volt Lábán Rudolf. Azóta konferenciát rendeztek róla, nevét viseli a pozsonyi táncfesztivál és egy néhány éve létrejött táncműhely. Nálunk a 2007-ben alapított szakmai díj, a Lábán Rudolf-díj tette ismertté szélesebb körben a nevét. Önéletrajzi kötetének megjelenése hiánypótló munka, amelyben mind a szakma, mind az érdeklődő olvasóközönség megtalálhatja a maga „igazgyöngyét”.

Kapcsolódó cikkünk:
Jászay Tamás: Maga itt a tánctanár? / Noverre: Levelek a táncról, Lábán: Koreográfia