Miközben az újságírók és fotósok nézelődtek a galériában, a közszeméremsértő publikációkért felelős rendőrségi osztály képviselői megjelentek és lezáratták azt a termet, amely Richard Prince Spiritual America című művét mutatta be. Az életnagyságú aktfelvételen ugyanis a tízéves éves Brooke Shields pózol kihívóan, s bár Richard Prince csupán újrafényképezte Garry Gross azon fotóját, amely egykor az 1979 tavaszi Playboyban megjelent, a Scotland Yard tanácsára a kép másnapra lekerült a falról. A fotót tartalmazó kiállítási katalógusok szintén eltűntek a Tate Modern könyvesboltjának polcairól, a terem két hétig üresen tátongott, majd az eltávolított képet egy újabbal helyettesítették, amely a színésznőt ezúttal felnőttként ábrázolja – fürdőruhában.
 Jeff Koons: Rabbit (1986) |
A rossz nyelvek szerint a Tate kurátora személyesen hívta ki a rendőröket, hiszen a popkultúra része és jól bevált figyelemfelkeltő módszere a felháborodás- és botrányokozás. Nyilvánvaló, hogy az érdeklődés növelésének ez a régi módszere nem csupán egyes művészek, hanem intézmények esetében is működik…
A Pop Art mozgalom egyik legfontosabb célkitűzése a popzenéhez hasonló, populáris, tömegek számára is érthető, élvezhető és elérhető vizuális művészet megteremtése volt. Képviselői az ötvenes-hatvanas években modern témák egész tárházát fedezték fel, s ennek megfelelően új kifejezési formákat kezdtek használni. A korabeli kritikusokat elborzasztotta a nagyvárosi élet és a kisebbségi szubkultúrák jelenségeinek, valamint a fogyasztói társadalom jellegzetes szimbólumainak ábrázolása a művészetben: a tömegcikkek, banális használati tárgyak, reklámokból, filmekből és magazinokból ismert felvételek vagy a képregények felhasználása. Ám amint az oly gyakran előfordul a nagy ideákkal, a XX. század végére a Pop Art is önnön ellentétévé fajult. A „tömegeket megszólító művészet” egyre inkább extravagáns művészek hírnév- és sikerhajhász akcióiról kezdett szólni, és horribilis összegért eladott, kétes művészi értékű termékeket produkált.
„A jó üzlet a legnagyobb művészet” – mondta Andy Warhol, a Pop Art legismertebb képviselője. A Tate ennek a mottónak eredt a nyomába, amikor Andy Warhol késői követőivel és a korszak napjainkig tartó utóéletével foglalkozik. A kiállítás címe eredetileg Pop Life: Sold Out (Pop élet: Kiárusítva) lett volna, ám Damien Hirst, a britek „legdrágább” művésze megvétózta az elnevezést.
A termekben szól a diszkózene, úgyhogy már az ajtóban nyilvánvalóvá válik, hogy ez a kiállítás más, mint az eddigiek. A látogató azután az önmenedzselés leggátlástalanabb (ám nem kevésbé sikeres) képviselőinek elképzelhetetlenül giccses szobraitól hőköl hátra: Jeff Koons felfújható guminyuszit ábrázoló csili-vili fémszobra és Takahasi Murakami japán business-művész embernagyságú műanyagbabája, egy kék hajú manga, amint átugrálja – az orbitális melleiből kipréselt – tejkarikát. Szerencsére hamarosan kis levegőhöz jutunk, mert Andy Warhol következik; közismert szitanyomatain kívül a hírességekkel készült önreklámozó fotóin, reklámfilmjein és a vele készített szappanoperákon néhány termen át mulathatunk.
 Keith Haring: Popshop (Fotó: Charles Dolfi-Michels) |
A tárlat közepén a Tate egy kereskedelmi egységet állított fel, amelyben speciális poszterek, pólók és kitűzők kaphatók. A bolt valójában egy interaktív műalkotás, Keith Haring New York-i street artist 1986-ban megnyitott Pop Shop-jának rekreációja a jellegzetes eredeti falfestéssel, csilingelő pénztárral és a bömbölő zenére billegő személyzettel. A bolt után a már említett Richard Prince és Jeff Koons szobái következnek. Az Angliában máig erős konzervatív középosztály, amelynek az Evening Standard oldalai diktálják politikai és egyéb véleményét, furcsa módon, szinte tömegesen vonul egy kis jóleső borzongásra a kiskorúakat kirekesztő csukott ajtó mögé, ahol Koons azon fotói és szobrai csodálhatók meg, amelyek többszörös nagyításban mutatják be Cicciolina és a művész rövid házasságának legintimebb részleteit. Koons művei égbeszökő árakat érnek el, Hanging Heart című szobra például 2007-ben a New York-i Sotheby’s aukcióján 23,6 millió dollárért kelt el. A Cicciolinával készült sorozatnak, amely ironikusan a Made in Heaven (A mennyben köttetett) címet viseli, szintén minden darabja elkelt, így az egyes művek a Tate-be a világ minden tájáról érkeztek.
A németek fenegyereke, a világcsavargó Kippenberger jó humorával és szelíd alkoholizmusával szinte kilóg a sorból, mivel utána a Cosey Fanni Tutti művésznéven közismert (?) angol művésznő fotói következnek, aki a hetvenes években különféle pornómagazinok oldalain tűnt fel, majd később kijelentette, hogy mindez csupán performance művészetének része volt. Tagadhatatlan azonban lenyűgöző átváltozó képessége, amellyel testének minden részletére kiterjedő stílusváltásokat produkált…
 Damien Hirst: Aurothioglucose (2008) |
Az ezen átváltozásaival kitapétázott átjáró (amelyet a kiskorúak szintén kénytelenek elkerülni), a mára negyvenes éveikben járó, úgynevezett Fiatal Brit Művészek (Young British Artists, közismerten YBA) termébe vezet. Itt Gavin Turk, Sarah Lucas, Tracey Emin és Damien Hirst néhány aranyos műve látható – közülük az utóbbi esetében ezt értsük bátran szó szerint is: Hirst formaldehiddel teli aranyozott tartályában egy hófehér kisborjú áll aranyozott körmein, egy képen aranypillangók röpködnek a gyémántokkal kirakott aranyréten, egy kétszer másfél méteres aranykeretes üvegszekrény polcain óriási ipari gyémántok sorakoznak. A mű címe Memories of Moments With You (A veled töltött pillanatok emléke). Ennyit a megcélzott széles néprétegekről… Hacsak nem az az egypetéjű ikerpár hivatott képviselni őket, akik egy pontfestmény alatt kötögetnek, kártyáznak vagy beszélgetnek békés interaktivitásban. Szerepeltetésüknek szintén van előzménye: Hirst az 1992-es kölni Cologne’s Unfair art fair-en léptetett fel ikerpárokat.
A megbotránkoztatási szándék nyilvánvaló (bár meglehetősen visszhangtalan marad) a fekete amerikai kultúrát bemutató, azt végletekig leegyszerűsítő két művész, Rob Pruitt and Walter Early, vagy a következő termet náci szerepeket alakító színészek fotóival kitapétázó lengyel Piotr Uklanski esetében.
Utánuk egy kis teremben videoinstallációt láthatunk, Andrea Fraser amerikai performance művész műalkotását. Fraser a végsőkig elment megbotránkoztatásban, interaktivitásban és kísérletező kedvben egyaránt. Felkérte galériását, hogy keressen egy műgyűjtőt, aki elővételben és látatlanban megveszi azt a videokazettát, amely kettejük (a művész és a gyűjtő) szeretkezését mutatja be, azaz azt az aktust rögzíti, amelynek során a két idegen érzelemmentes szeretkezése műalkotássá „nemesül”. A műgyűjtő állítólag 20 000 dollárt fizetett azért, hogy a művésznővel egy hotelszobában egy órát eltöltsön, majd az erről készült (pornó)film egy másolatát hazavihesse.
 Tracey Emin és Sarah Lucas: The Shop (Fotó: Carl Freedman) A képek forrása: Tate Modern |
Az olasz Maurizio Catellan hiperrealista műanyag szobrokat készít, amelyeket mellbevágó humorral a legváratlanabb pozíciókba helyez. Jelen installációja, a padlón fekvő, üveges szemekkel semmibe bámuló ló, amelynek szügyéből az INRI felirat mered ki – a látottak után legfeljebb csak aprócska sóhajt vált ki a látogatókból. Takahasi Murakami ragyogó műanyag szobrokkal és képernyőkkel zsúfolt szobája zárja a sort. Egyiken Kirsten Dunst kékhajú mangalánynak öltözve végeérhetetlenül dalol valami japán dallamtöredékekből építkező bugyuta, modern dalocskát, míg egy másikon szélesen mosolyog, hajlong és bólogat a japán gyorséttermek combfixes-köténykés kiszolgálószemélyzete. Egy neonfényben úszó pult a legismertebb divattervezőkkel közösen készített edzőcipő-sorozatot mutatja be. Takahasi nyilvánvalóan értékválságról beszél és arról, hogy nincs az a válság, amelyet valaki ügyesen a maga javára ne fordíthatna.
A jól átgondolt, logikusan felépített kiállítás nyilvánvalóvá teszi, hogy Andy Warhol a XX. század egyik legmeghatározóbb egyénisége volt, akinek módszerei ma is működnek, s aki nélkül a modern művészet nem tartana ott, ahol tart. Nagybetűs Show-ról van szó, amely kétségtelenül a Pop Art pénzcsináló képességéről szól, s rányomja bélyegét a londoni őszi-téli szezonra, jó szórakozást ígér, ám nem válaszol(hat)ja meg a kérdést, hogy hol vannak a művészet határai és merre tart.
A kiállítás megtekinthető 2010. január 17-ig.