Perényi Miklós és az UMZE koncertje / Millenáris, BŐF 2009
2009.10.21.

Bachtól Ligetiig, a szólódarabtól a versenyműig ívelt Perényi Miklós koncertje, melyen a nagyszerű csellista zeneszerzői világába is betekintést nyertünk. A sokféleségre törekvő koncerten minden mű a helyére került. MOLNÁR SZABOLCS ÍRÁSA.

Bach Esz-dúr csellószvitjének (BWV 1010) tartózkodó eleganciájú, nemes-arisztokratikus fegyelmezettségű interpretációja igen hatékonyan és intenzíven vonta magára a figyelmet, miközben Perényi Miklós egyszer sem élt az emelt hang retorikus eszközével. Az előadásmód inkább volt könnyeden folyékony, semmint tagoltsággal túlértelmezett. Mindez akár belterjes diskurzushoz is vezethetett volna, ám végig úgy érezhettük, hogy Perényi megfogalmazásai nagyon is közérthetőek, senkinek sem kellett magát kívülállónak vagy beavatatlannak éreznie. Arra is felfigyelhettünk, hogy minél „leszorítottabb” egy-egy tétel (mint például a Prélude és az Allemande), annál nagyobb feszültséggel, belső energiával telítődik. Mindez persze a tételsorozat hangneméből (Esz-dúr) is következhetett. Kiemelkedő volt (mikor nem az?) a Sarabande fennkölt dikciója, tetszetős a két Bourrée játékossága. A mű és az előadás szorításán a Gigue némileg lazított, melyet akár a veszteségrovatba is írhatnánk, hiszen e tétel-típus többnyire az utolsó (és legelszántabb) rohamot vizionálja.

Perényi Miklós
Perényi Miklós
Bach zenéje szinte mindig jól illeszkedik a kizárólag modern vagy kortárs művekből összeállított koncertműsorokba. Ezúttal is így volt, hiszen Bach (mára teljesen absztrakttá váló) muzsikája előzékenyen felkészít és ráhangol a szintén absztraktnak vélt modern muzsikára. A következő darab, Luigi Dallapiccola csellószólójának külső jegyei (például a címe) a barokkot idézte, ami érdekesnek érdekes volt ugyan, de szinte mellékes ahhoz képest, hogy a Bach után „hangról-hangra” hallgatott ciklusban mennyi trükköt és „lapítást” lehetett felfedezni. Az 1945-ben keletkezett kompozíció Dallapiccola egyik első, a schönbergi dodekafónia szellemében fogant műve (s mint ilyen, talán nem is véletlen, hogy barokkos álruhában jelent meg, maga a mester is egy barokk szvitbe öltöztette első, következetesen dodekafon technikával szervezett darabját), ám a Ciaccona, Intermezzo e Adagio leplezetlenül telis-tele van „szabálytalan” fordulatokkal, Alban Bergre jellemző tonális reflexekkel, kikacsintásokkal. A mű néhány részletétől az érzéki szépség sem áll távol, melynek kibontásával Perényi nem is maradt adósunk.

Elvileg „elmaradottabb” mű Ligeti György nagyjából ugyanebből az időből (1948-1953) való Szólószonátája, ám a darabból áradó zsigeri muzikalitás mégis magasabb hőfokra kapcsolja mind a hallgatót, mind az előadót. Ezúttal az első szakasz (Dialogo. Adagio, rubato, cantabile) vált igazán izzóvá, Perényi játéka a szerzői feliratok mindegyikével bensőséges viszonyt alakított ki. (Kicsit sajnáljuk, hogy a koncert szórólapja meglehetősen szűkszavúan lajstromozta a műveket és az egyes tételeket nem tüntette fel.) A második részben (Capriccio. Presto con slancio) elsősorban a lendületre (slancio) figyelhettünk fel.

A szünet utáni részt Eötvös Péter Psy című triója nyitotta. A művel viszonylag gyakran találkozhattunk, elsősorban fuvola-cimbalom-cselló összeállításban. A tragikus baleset következtében közelmúltban elhunyt Vékony Ildikót nemegyszer hallhattuk e darabban. Ezúttal marimbán Rácz Zoltán szólalt meg. Különösen plasztikusan rajzolódtak ki a mű apró (pszicho-) rezdülései. Korábban kevésbé tűnt fel, hogy ez a trió valójában egy hangszerpár és egy harmadik hangszer duója, az alkalmi párokban pedig az egyik hangszer a másik lehetőségeit bővíti ki (pl. a fuvola frullatóját a marimba tremolói erősítik fel). A mű szép előadása a kevésbé jelentős darabot igen hatásosnak mutatta.

Rácz Zoltán
Rácz Zoltán
Perényi tíz fúvósra írt Ciaccona per 10 (1990-1992) című munkája száraz, szikár kompozíció. Az előadás (Rácz Zoltán vezényelt) a hangzás arányaira, tisztaságára és tompa-puha színeire koncentrált, a konstruktív szigorra irányuló bírálat vitorlájából ez némileg ki is fogta a szelet.

Rácz Zoltán az utolsó mű, Ligeti Csellóversenye (1966) előtt emlékezett meg Vékony Ildikóról. Talán azért ekkor, s nem a Psy előtt, mert tudta, hogy e pesszimista dramaturgiájú darab most kifejezetten tragikusra hangoltan csendül majd fel.

Technikai szempontból a Csellóverseny a Lontano című nagyzenekari kompozícióhoz áll közel, hosszú (másfél percnyi) tartott csellóhang indítja a kompozíciót, e hang köré csomósodik a későbbiekben, majd a mű hihetetlen akusztikus szakadékot képezve nyílik szét – ám mindkét szakasz drámai összeomláshoz vezet. A „protagonista” szólama végig a szerkezet gravitációs vonatkozási pontjának szerepét tölti be. Bár semmilyen értelemben sem concertóval állunk szemben, a mű karakterét és tétjét mégis a szólista határozza meg, ő az, aki a vonatkozási pont súlyát megadja. Nos, Perényi súlyos személyiség, ezzel arányos gravitációs térrel, az UMZE művészei pedig eszményien játszották a bolygórendszer szerepét. 


Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Őszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Helyszín:  Millenáris Teátrum,  Időpont:  2009. október 18.