A MUMOK és Leopold Múzeum közé ékelt, a hajdani lovarda épületéből kialakított Tanzquartier Wien nagyobbik termében ezen az estén lépett fel Trisha Brown világjáró táncegyüttese.
Az est tematikus, hiszen Trisha Brown közel negyven évet felölelő, impozáns és szerteágazó munkásságának (tánc, opera, képzőművészeti projektek) azon tánctörténeti jelentőségű darabjaiból láttunk válogatást, melyek a tavaly elhunyt univerzális amerikai képzőművész, Robert Rauschenberggel való hosszú és gyümölcsöző együttműködésből születtek a nyolcvanas és kilencvenes években. Jóllehet a most bemutatott három koreográfiát karakteresebben fogta össze Brown elmésen absztrakt táncstílusa, mint a Rauschenberg tervezte színpadterek és kosztümök. Kivétel ez alól az estet záró, kultikus Set & Reset, ahol a hatalmas téridomokból álló, a darab elején látványos lassúsággal felemelkedő kasírozott díszlet – amelynek minden oldalán filmtöredékek peregnek –, mindvégig markáns elidegenítő elemként lebegett a táncosok feje felett.
 Set & Reset |
Az első meghatározó élmény az időzavar. Ha nem ismerném a koreográfiák keletkezési évét, megesküdnék rá, hogy a legidősebb kompozíció a You can see as című nyitó duett (amit a bemutató idején 1995-ben még Trisha Brown táncolt Bill T. Jones-szal, majd a rá következő évben a kiváló orosz táncossal, Barasnyikovval), míg a legfiatalabb a záró Set & Reset (1983) – azaz időrendben haladunk az est folyamán. Pedig épp fordított a helyzet. A „becsapás” azzal magyarázható, hogy míg a duett szerkezetileg meglehetősen zárt, leginkább mozdulat- és testtanulmánynak beillő, egyötletes darab, addig a másik, a jóval korábbi keltezésű maga a felszabadult játékosság, az improvizatívnak ható (ám velejéig tudatos), szellemesen vegytiszta absztrakció. Feltételezhetnénk, hogy akit a szabadság szele egyszer már megcsapott, nem nyúl vissza merevebb struktúrákhoz az egyszerűbb (mozgás)formák szobrászati szépségét szemlélni. Trisha Brown persze nem az a koreográfus, aki a nagykönyvben leírtak szerint cselekszik. Nála épp az lenne a furcsa, ha az esztéták részéről rutinszerűen megelőlegzett és logikusnak vélt alkotói utat járná.
A You can see as (1995) című kettős előzménye Brown egy évvel korábbi, If you couldn’t see me című szólója, melyben a táncosnő végig a közönségnek háttal táncolt, és amit Bill T. Jones kedvéért alakított át duetté. A férfi és a nő tükörképszerűen helyezkedik el a színpadon, mozgásuk tengelyes tükröződése egymásnak. Mind a ketten ugyanazokat a nem túl bonyolult, ám a test kicsavarodása révén mégis eredetinek látszó mozdulatsorokat hajtják végre – amit így két szemszögből látunk egyszerre, attól függően milyen pályán (általában kör és ellipszis) haladnak a táncosok. A többnyire szögletes vonalú mozgást időnként kitartják, pillanatokra megmerevednek. A koreográfiát Laurie Anderson hangkulisszaszerű minimalista orgonajátéka kíséri, a fény szimpla és feltűnésmentes, akárcsak Rauschenberg testszín közeli, kissé archaizáló ruhái.
 Set & Reset |
A kilencszereplős Foray Forêt-re (1990) szintén a geometrikus rajzolat a jellemző, dinamikai váltásai is hasonlók – független, gyors bemozdulások és testakciók, lassulás, röpke stand-by, majd új irány és továbbmozgás –, s bár a koreográfia kötött, különösen az elején olyan benyomást kelt, mintha improvizatív lenne. Onnan tudható, hogy mégsem, ahogy a táncosok a gyorsan bepörgő szekvenciákhoz előzetesen beállnak, a néző pedig a testérintkezésekből, az előadók egymásra utalt mozgásából később láttamozza, hogy a beállás egyáltalán nem volt esetleges. Sokáig, már-már az unalom lassú elterpeszkedéséig a csendre táncolnak, mígnem kezdetét veszi egy különös és csalóka hangjáték, amitől egyszerre megelevenedik és új kontextusba kerül minden.
Egy masírozó katonazenekar játszik dallamos indulókat (köztük a „Munkahadának a lépte dobog” kezdetű bécsi munkásmozgalmi indulót), de először úgy érzékelni, mintha az épületen kívülről szűrődne be a hang, nagyon halkan. (A különös helyzet okozta döbbenet kézenfekvő magyarázatot talál: hiszen épp a Múzeumok éjszakája zajlik odakinn!) Ám egyre hangosabban szól a zene (aki nem olvasott színlapot, megijedhet, hogy szétverik az előadást), később már az épületen belülről hallani (de még mindig balról) miközben látni persze nem látunk senkit a táncosokon kívül; a zenekar mintha már a takarásban járna, teljes hangerőre kapcsol, szinte látjuk meglebbenni az oldalfüggönyöket, aztán mintha behúzódna középre, majd elvonulna jobbra, s végül egyre halkulva távozna. A zene néha olyan erős, hogy szinte az üstdob kalapál a szívünk helyén. Dacos és harsogó, viszont – talán mondani se kell – semmilyen reflexív viszonyba nem kerül a tánccal. Hang és mozgás párhuzamosan fut egymás mellett. Nem keresztezik, nem érintik egymást. Mégis olyan bizarr hatás kerekedik, ami azonnal éberré teszi, és a táncra irányítja figyelmünket, pedig a mozgás ugyanabban a folyamatszerű, tetőpontok nélküli linearitásban bolyong tovább, mint a kezdet kezdetén.
De ezzel még nincs vége: mert miközben ismét csend ül a színpadra, egy nyúlánk táncosnő kezd szólózni, amit a többiek a takarásba húzódva különös játékkal dobnak fel. Kilógatják a lábukat az oldalfüggöny mögül, elindítanak egy mozdulatot, ám annak csak a felét látjuk, úgy állnak be egy pózba, hogy láthatatlan kezek tartják őket a háttérből. Szórakoztató bújócska ez, hallászavar után látáskorlátozás, míg egyszercsak nyissz!, a darabnak hirtelen vége: eltörik, mint egy bot.
 Set & Reset. Fotó: Brandi&Leah_S&RS 2006 © Naoya IkeganiSaitamaArtsFoundation2006 |
Többek között az oldalfüggönyös játék pezsdíti meg a Set & Reset-et is. Ám a jobb átláthatóság kedvéért Rauschenberg itt fekete tüllből tervezte az oldaltakarást. A jelmezek szintén áttetsző anyagból készültek: absztrakt, szürkésbarnás nyomott mintákkal, bő fazonnal. Fenn a magasban ott függ az óriási tetraéderekből és fektetett téglatestből összeillesztett villódzó Rauschenberg-installáció (?) mint valami kísértetufó. Kozmikus tér, melyet (ismét) Laurie Anderson experimentális (űr)zenéje (Long time no see) lehel be.
A darab önidézettel indul: egy társaik által magasba tartott, fekve levegőben lépkedő nőalak képében, utalva az 1971-es Séta a falon című produkcióra, ahol Brown táncosai csörlők, kötelek és csigák segítségével próbálták meghódítani a tánc számára alkalmatlan függőlegest. Brown ebben a munkájában is ellene tesz a hagyományos színpadi elrendezésnek, táncosai többet vannak a takarás közelében, mint a centrumban (ami persze kifejezetten bosszantó a nézőtér szélén ülőknek). Megjósolhatatlan, hogy az önmagában is izgalmasan széthúzó, hirtelen irányváltásokkal és megtört mozdulatokkal játszó forgatag honnan támad és hova tart. A táncnak nincs magja, súlya és tömege, szertelenül szétdobált testek spontán megnyilatkozásának tűnik. Helyenként felvillannak benne játékos elemek is: testek karamboloznak, futnak össze, az oldalfüggönyök mentén időnként torlódás alakul ki, egy „véletlenszerűen” arra járó táncost valaki például a nyakánál fogva ránt be a takarásba. A mozdulatok konzekvensen követik a mértani szabályosság elvét, mégis hallatlanul légies és könnyed a játék. Brown hihetetlenül jól ért hozzá, hogy a széttartó (mozgás)polifóniából minőségileg új és magasabb szintű összhangzatot komponáljon.