Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TERÁPIÁK

CinePécs – V. MovEast Nemzetközi Filmfesztivál
2009. okt. 18.
Balkáni vigalom helyett elfojtott érzelmek, visszafogott indulatok és sűrű keserűség uralta a pécsi filmmustra legtöbb versenydarabját. NAGY V. GERGŐ BESZÁMOLÓJA, 1. rész.

Tekintve, hogy a masszív válsághangulat már jócskán érezhető a hazai filmfinanszírozásban, aligha tűnik meglepőnek, hogy az évről évre szűkösebb büdzséből gazdálkodó pécsi filmfesztivál idén egy hét helyett négy nap alatt volt kénytelen programját prezentálni. Jóllehet a háttérrendezvények apadásával a szakma jelenléte is látványosan csökkent, és a régió elsőfilmeseit szemléző mustra emiatt sokat veszített pezsgő hangulatából, a versenyszekciónak kifejezetten jót tett a kényszerű csökkenés: a Duna Televízió munkatársai által szelektált tizenkét munka – szemben a korábbi évek bőséges, ám igen vegyes mezőnyével – kiegyensúlyozottan erős nívót hozott.

Témaválasztásban és történetkezelésben Kelet-Közép-Európa debütáns rendezőinek java továbbra is rokon. Míg a három-négy évvel korábbi találkozókon feltűnő darabok leggyakrabban a közelmúlt társadalmi traumáit dolgozták föl, addig az idei versenyfilmek fókusza a magándrámák irányába szűkült, ám a margóra szorult hősök vagy közösségek meséi legtöbbnyire szintén egy trauma utáni gyógyulás útjait kutatják. A filmek protagonistái többnyire valamilyen áldatlan, kilátástalan helyzetből igyekeznek kilábalni, vagy egy megmagyarázhatatlan eseményre keresnek választ –  legyen szó történelmi vagy magántraumákról, a történetek rendre a jóvátétel kudarcos kísérletéről szólnak, a térség egyik általános tapasztalatát felmutatva.

Hó

Beszédes, hogy a programban több olyan film is szerepelt, amelynek szüzséjében a meghatározó esemény már jóval a cselekmény kezdete előtt bekövetkezett. Aida Begic munkájában, a ban ez az esemény még a bosnyák háború: a kilencvenes évek végén játszódó fabula egy hegyi faluban dolgosan tevékenykedő nagy családi közösségről szól, amely az eltűnt (vagy megölt) férfitagok hiányától, no meg a heveny szegénységtől szenved. Az ínségben megedzett nők éjszakánként játékosan megidézik az elvesztett családtagokat, nappal pedig gyümölcsöt és zöldséget gyűjtenek, hogy aztán a konok munkával megdolgozott lekvárt és kompótot az országút mellett próbálják eladni. A bizonytalanságból fakadó feszültségek rögvest felszínre törnek, amint megjelenik egy városi cég képviselője, hogy felvásárolja a vidéket. Begic filmje Csehov Cseresznyéskertjének sztoriját (és központi metaforáját) helyezi a háború utáni Bosznia közegébe, ám a komikus felhangok helyett a sűrű drámára, illetve némi népmesei színezésre szavaz: biztos kézzel levezényelt, feszültségkeltésben jeleskedő munkája életes és részletgazdag világot rajzol a lerombolt falu közösségéről, ám hajlama a giccsre, valamint a zárlat kimódolt szimbolizmusa sokat ront az összképen.

Március
Március

Az osztrák Klaus Händl filmje, a Március középpontjában szintén traumatizált közösség áll. A valós eseményeken alapuló dráma három huszonéves fiatal néma öngyilkosságának hatásos képeivel indít, majd a gyászoló szülők, testvérek és barátok közegét, egy tiroli kisváros szomorú mindennapjait panorámázza be. A korábban színészként és drámaíróként működő Händl első mozijában nem annyira történetet terít, sokkal inkább állapotot fest: a csupa egyszerű, tisztes polgárból és életerős fiatalból álló, egészséges famíliák tagjait a hétköznapi banalitások kellős közepén jellemzi, a  cselekményt pedig – a megfordított drámai konstrukciónak köszönhetően – a nyitányt követően mentesíti minden látványos fordulattól vagy sorsfordító eseménytől. A szokatlan – jóllehet, már számos modern filmben bejáratott – szerkezet ugyan nem könnyíti meg a film befogadását (a CinePécs nézőinek többsége számára értelmezhetetlennek is bizonyult), ám lehetőséget biztosít arra, hogy végigkövessük a trauma terapizálásának néhány tétova kísérletét: a hatvanas éveiben járó általános iskolai tanár halott fiának kabátját próbálja visszaszerezni a szeretetszolgálattól, a bátyját elvesztő lány elidegenedik a barátjától és szakítani akar, a bolti eladóként dolgozó anya pedig értetlenül bámulja a feliratokat halott fia szobájának ajtaján, és egy búcsúlevél felbukkanásában reménykedik.

Az öngyilkosságot elkövető fiúk ugyanis látszólag minden motiváció nélkül dobták el életüket, teljes értetlenséget hagyva maguk után – ám Händl filmjének egyik legfőbb erénye éppen az, hogy olyan hitellel ábrázolja az osztrák kisvárosi miliő fojtogató ürességét, hogy a játékidő végére az öngyilkosságok már-már indítékot kapnak. A közösség tagjai képtelenek az érthetetlen tragédiát feldolgozni vagy gyászukat és érzelmeiket szavakba önteni, ám éppen erre való képtelenségük okolja meg a tragédiát. A Március ezt a fajta inkompetenciát sok empátiával és némi szordínós, abszurd humorral ábrázolja, miközben finomra hangolt motívumrendszerrel fűzi össze széttartó cselekményszálait: a kimondhatatlan kimondásának nekifutó epizódok rendre meglepnek egy-egy jelentéktelennek tűnő aprósággal. (A nővér valamiért képtelen leugrani a strand trambulinján; az öngyilkosok autóját javító flegma testvér, Leo szemébe belemegy valami, és megjegyzi: „Nincs több könnyem.”) Händl filmje minden nézői értetlenség ellenére alighanem a fesztivál egyik leginkább figyelemre méltó alkotása volt.

A másik Irina
A másik Irina (Forrás: cinepecs.eu)

Szintén az apróságok kidolgozásában rejlik a fesztivál két legfontosabb díját elhozó román mozi, A másik Irina legfőbb ereje. Andrei Gruzsniczki műve éppúgy a gyász filmje, miként a vagy a Március, ám míg azok hősei megpróbálnak valamiképp szembenézni az őket ért veszteséggel, addig A másik Irina főszereplője, Aurel (Andi Vasluianu kiemelkedő, ám díj nélkül maradt alakítása) nem hajlandó belenyugodni, hogy a szakmai továbbképzését Kairóban végző feleségét egyik napról a másikra halottnak kell tudnia. Az éjszakai biztonsági őrként dolgozó, mulya és tisztalelkű férfi felveszi a harcot a későszocialista bürokráciával, hogy felderítse a halál homályos körülményeit: érzéketlen titkárnők, nagyképű hivatalnokok és kioktató nyomozók nehezítik meg a dolgát, miközben halott felesége családjának körében is nemkívánatos személlyé válik. Gruzsniczki munkája pontosan illeszkedik a román újhullám irányzatához: közvetlen, realista stílusa és visszafogott hangfekvése mellett a műfaji elemek használatában is az elődeit idézi.

Ahogyan a Négy hónap, három hét, két nap a thriller stratégiáit hasznosította a feszültségkeltés érdekében, úgy A másik Irina főképp a krimi eljárásaihoz nyúl ugyanezzel a céllal. A nyomozás szála a következetesen használt vörös heringeknek köszönhetően garantálja a teljes nézői azonosulást, a hatalommal való konfrontációk – miként a Lǎzǎrescu úr halálában, vagy a Négy hónap, három hét, két napban – pedig a késleltetés idegtépő eszközévé válnak. Gruzsniczki filmje olyan jól működteti a krimi elbeszélésmódját, hogy amikor a film korainak tetsző zárlatában kiderül, hogy valójában egészen más volt a tét, az egyszerre revelatív és katartikus hatású. Aurel drámája főleg az aprólékos miliőfestés és a finomságokban gazdag forgatókönyv miatt lesz átélhető: a két főszereplő viszonyát eltalált mondatok, sokatmondó semmiségek írják le, a hagyománytisztelő családi közeg rajza pedig szintén makulátlan. Jóllehet a hivatali világ abszurd elrajzolása vagy a történet következetlenségei olykor zavarók, a román mozi ettől még igencsak erőteljes. Nem vállalunk túl nagyot, ha azt jósoljuk, hogy a CinePécs fődíján és a FIPRESCI-díjon túl még sok elismeréssel gazdagodik majd a jövőben.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Csákvári Gyula: Vékonyka filmünnep

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek