Aczél Géza mint költő évek, már-már évtizedek óta járja a maga igen következetes és többek közt ezért is kalaplengetést érdemlő útját. Ennek persze meg is van a maga eléggé elszomorító, de Magyarhonban unalmasan ismerős eredménye: költőként alig említik a nevét (ugyanakkor Kassák-monográfiája megkerülhetetlen alapkönyv, és ezért állandó hivatkozások tárgya az irodalomtörténészek körében). Aczél az elmúlt években egy látszólag hipermodern versidomot alakított ki, amely első pillantásra nehezen kódolható és fárasztó, de amely közelebbi ránézésre nagyon ravaszul hagyományos, vagy legalább is korántsem utálja a tradíciókat.
A versek fiziognómiája tagadhatatlanul kissé ijesztő: nincs cím, a szöveg „faltól falig” megy, központozásnak, nagybetűnek még a hírét sem hallotta és általában eléggé hosszú – mindez messze nem olvasóbarát magaviselet. De ha közelebbről nézzük, netán hangosan is megpróbáljuk olvasni a verseket (és ez tényleg nem olyan rettentő kérés az olvasótól, arról nem is szólva, hogy egy valódi vers olykor csak fennhangon elmondva adja ki igazán a maga mérgét-erejét), akkor már könnyen meghalljuk a külső és belső zenét, a rímeket, a gondolatritmus tempóját, a nagyon is átgondolt megszólalás külső és belső időmértékét. Egyszóval mindazt, ami a verset voltaképpen verssé teszi. Ráadásul, ha a „hipermodernül” írott sorokat másként tördeljük, akkor voltaképpen nagyjából hagyományos eredményt kapunk, íme ebben a verzióban a 10-es számot viselő szöveg eleje: „Nem könnyű megfogni az érettség lényegét, / ahogy sokkolta a maturandus fogalma szegényt, / és totális zavart okozva a fejben, / domborodó formában előkeveredtek a lányok, / még ha az értelmezéssel néhány ütemet ki is várok…” És így tovább. Mindamellett az olvasónak tényleg szüksége van némi értelmezői támogatásra, és e tekintetben csak egyetértően lehet idézni Angyalosi Gergelynek az Élet és irodalomban nemrég megjelent kritikáját: „Ha az olvasó megérzi a szöveg belső ritmusát, és hagyja, hogy az egymásba ágyazódó mondatok magukkal sodorják, akkor egy bizonyos szinten ’érti’ is, hogy miről van szó. Eztán már az sem fogja zavarni, hogy néha vissza kell lapoznia a szó közeli megértés érdekében. Így olvassuk hát ezt a művet: meg-megtorpanva, visszakanyarodva, majd vágtató sebességgel. Megéri.”
Feltehető, hogy ezzel a látszólag maníros vagy erőltetetten modernkedő verstechnikával éppen ez volt a költő célja, vagyis hogy folytonos megtorpanásra, visszalapozásra, korrekcióra, ön- és szövegvizsgálatra kényszerítse vagy legalább is erre sarkallja az olvasót. Ha ez sikerül, a befogadó átélheti magának a lírikusnak a kínját és gyötrelmét, aki soha, egy pillanatra sem érzi magát biztonságban a saját szövegében, azaz a saját életében, és ő maga is állandó visszalapozásra kényszerül a maga által feltárt és megformált anyagban. Vagyis bizonytalanul araszol előre, „rekedten mondja fel” a sorsát (amely ekként csak ironikusan nevezhető sorsnak!), állandó javításokkal, folytonos visszavonásokkal, újabb és újabb nekifutásokban, amelyek soha nem válhatnak folyamatos „galoppá” – olyan ez, mintha valaki hátrafelé ülné meg a lovát, de azért folyton megpróbálna előrefele is pillantgatni. Mert ugyan ki lehet biztos a maga életében és az erről való beszéd hitelességében? Itt a bizonytalanság az egyetlen bizonyosság. Babitsi problematika keletkezik így, és ezeknek az autobiografikus köteteknek mindegyike mintha a lírikus nagyra nőtt és az eredetinél sokkal bonyolultabbá (és szemérmesebbé!), mindössze kétsorossá vált „epilógja” lenne: „Csak én birok versemnek hőse lenni, / de még tovább magamnál nem jutottam.” Csakhogy míg Babits egy formailag tökéletesen lekerekített szonettben vetett számot a tökéletesen kerek megszólalás lehetetlenségével, addig Aczél Gézának szellemtörténeti okokból már természetesen nem adatott meg ez a méz-sima írásmód.
Ezért a szöszmötölés, ezért a rekedt hang, ezért a szándékosan folyvást megtört lendület – utóbbi csak azért, hogy aztán újabb (később ismét leleményesen megfékezett) lendület követezzék. Egy idősödő ember és költő néz itt szembe – kissé rövidlátóan hunyorogva – a maga sorsával, életével; bizalmatlanul önmaga, a történelem és bármiféle lineáris történetiség iránt, sok öniróniával, minden pátosztól, reprezentációtól idegenkedve. A lehető legrokonszenvesebb gyanú élteti Aczél Géza önéletrajzi költészetét. Éltesse sokáig!
Vö. "csak visszaballag" / Zelki János beszélgetése Aczél Gézával
Angyalosi Gergely: A tenger törmelékei