Dombi Kati: Budoár / MU Színház
2009.10.14.

A budoár ezúttal nem fülledt félvilági kéjtanyát jelöl, ahol a hölgyek és urak ruháikat és gátlásaikat levetkőzve adják át magukat egymásnak és a gyönyörnek. Dombi Kati Budoárja a kallódó lelkektől nyüzsgő nagyváros egyik és zizegő, emberi játszmákkal teli intim szelete. HALÁSZ GLÓRIA KRITIKÁJA.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A mozgásszínházi előadás középpontjában szellemi és fizikai értelemben is az üres terem közepén magasodó óriásruha áll (a díszlet Oldal István munkája). Az alcím szerint a férfi és a nő, a férfiak és a nő, valamint a nők közötti, mozgásba foglalt történések egy női ruha látomásai.

A ruha két emlékezetes jelenetben főszereplő. Az egyikben az ormótlan abroncs kimért lassúsággal beszippantja viselőjét. Az ilyen módon gigantikussá nagyított nemi jelzés, egy megkövült szerep (vagyis annak kelléke) nyeli és fedi el teljesen a személyiséget. A kép ugyan az egészre nézve szimbolikus, a gondolat azonban nem egyedüli és tolakodó az előadásban: nincs szó arról, hogy a Budoár (kizárólag) a felszabadításra váró női test kiáltványa lenne. Filozofikusan és humorral közelít a szituációkhoz, amelyek valóban a női létet és a szexualitást járják körül, de emellett a két nem közötti megértés nehézségeit, így bizonyos mértékben a férfi oldalt is megmutatják. A másik, közvetlenül az „álmodó” ruhához kapcsolódó jelenetben az átvilágítható abroncs közepében táncosok nyújtogatják végtagjaikat, versenyt futnak, begubóznak, mint csecsemő az anyaméhben. A ruha így szinte az egész világot bekebelezi, annak minden küzdelmével. A térbe lógatott másik két fehér ruha-, pontosabban formátlan rongydarab lélekcafatként függ a semmiben, amihez néhányszor test is társul: ekkor például páncéllá vagy angyalszárnnyá alakulnak.

A népes és színes alkotócsapatba a táncosok (Dombi Kati, Nagy Andrea, Vislóczky Szabolcs, Zambrzycki Ádám) mellett színészek és írók is tartoznak. A többnyire rövid jeleneteket hangszóróból vagy a nézőtérről elhangzó szöveges betétek választják el. Ezek közül szellemesek azok az apróhirdetések, amelyekben elveszett nő majd férfi kéri a megtalálót, hogy ne adjon hírt felőle. Az elkallódott figurák feltűnnek az előadás jeleneteiben: öltenek ruhát és álruhát, menekülnek a másikhoz vagy önmagukba. A Szabó Győző alakította, a világ zúgását fejéből fülhallgatóval kizáró férfi a meghasonlott és önmagából éppen szó szerint kivetkőző nőnek a városi zajtól elnyomva némán, csak szájmozgással, de rendkívül hevesen tesz szemrehányást. A nyelv, pontosabban egymás nyelvének meg nem értettsége fontos és visszatérő motívuma az előadásnak. És ez nem csupán a verbális nyelvben, hanem a testnyelvben is kifejeződik. A más kultúrából származó, egzotikus férfi (Said Tachiti) indulattal és a saját nyelvén beszél a nőhöz, miközben meztelen hátukat a nézőtér felé fordítják. Látszólag beszélgetés, a valóságban monológ. Majd a férfi a nő hátát dobként használva kezdi el „beszélni” a ritmus egyetemes nyelvét, amit fájdalmas vagy kéjes nyögések kísérnek a „hangszer” részéről. A hát, vagy mondhatnánk úgy, hogy a hát mögé rejtőzés többször játszik Dombi Kati előadásában. A csupasz, de a maga nyelvén gesztikuláló testrész eleinte rejti a nemeket és az arcokat, és csak a lelepleződés, a kibontakozás után fedi fel az embert magát. Nem tudni: milyen nemű és milyen korú szereplő rejtőzik a bőrpajzs mögött.

Nagy Andrea és Dombi Kati
Nagy Andrea és Dombi Kati
Ilyen alaphelyzetből bontakozik ki a férfi és a nő már említett kettőse, az érett és fiatal nő duettje vagy két lánytest sikamlós összefonódása. Ezekben a jelenetekben a bőr képez egyfajta álruhát, ami mögé a lélek elrejtőzhet, illetve a hát egyforma pucérsága jelentheti azt is: az emberi testeknek és a testjátékon keresztül megmutatott léleknek van bizonyos egyformasága, amely az intim helyzetekben meg is mutatkozik, de amint ez a test ruhát, külsőséget ölt, eltűnik. Az előadás így az eredendő egyértelműség, megértettség és ennek ellentéte, a tökéletes idegenség problémája köré szerveződik. Mégis miért van akkor szükség a ruhára, ami mássá tesz, elválaszt?

Dombi Kati
Dombi Kati
A valóságos álruha is feltűnik az előadásban. Három fekete öltönyös és sapkás alak (jelmez: Szűcs Edit és Fazekas Szilvia), afféle városi yuppie a közönségnek hátat fordítva áll. Triótáncuk elején nem fedődik fel nemük, egymást sodorják a lendületes mozgásban anélkül, hogy arcuk megmutatkozna. A lelepleződésnek két szakasza van: először a közönség, majd a két férfi számára válik világossá, hogy a harmadik alak nő. Az előadásban mezítelen, szinte láthatatlan selyembe bugyolált vagy ruhájától éppen megváló nő itt, az előadás első felében férfiruhát ölt, majd belebukik a beépülésbe. A jelenet második részében a két férfi ízenként szaggatja le a nőről a tépőzárral rögzített öltöny darabkáit. Ebben és például az említett „testdobos” jelenetben kifejeződik egyfajta hierarchia: a férfi még mindig dominánsabb a nőnél, utóbbi tehát alárendelt helyzetben van – a két szituációt tekintve a társadalomban és a szexben, vagyis a magánéletben egyaránt.

Amikor pedig magasra törekszik, jelmezt ölt, szükségszerűen vereséget szenved. Ennek megmutatója az óriásruhába bújó, majd abban eltűnő, a ruhához képest egészen picinyke nőalak. Aki körül rendkívül komikus módon sürgölődnek a férfiak, mikor a lány hegyként tornyosul föléjük. A trió, vagyis annak parafrázisa később visszatér: az előadás végére megfeslő nő a két férfitól vár támaszt, de azok eltaszítják – a magukhoz hasonlót befogadják, a különbözőt kivetik.

Forrás: PORT.hu - Fotó: Puskel Zsolt
Forrás: PORT.hu - Fotó: Puskel Zsolt
Egyértelmű, hogy a női szemszögből fogalmazó előadás egyfajta női keresztút, aminek során a nő ruhából ruhába, szerepből szerepbe öltözik és vetkőzik, míg a záró képben rongyszárnyú angyallá nemesedik. Az ellenpont, a férfi nézőpontja, vagy legalábbis a női szereppel kapcsolatban feltett kérdésekre adott válasz azonban halovány. A férfi oldal megjelenik ugyan az apróhirdetésben és néhány el- és mellébeszélésben, de mindvégig kidolgozatlan marad, így szinte a jó és a rossz játszmájának tetszik az előadás. És bár a fanyar szellemességnek köszönhetően a női sorsrajz nem válik szenvelgéssé, egy kissé döccenősen szerkesztett utat látunk, kevés kohézióval az egyes állomások között és egy bizonytalan végállomással. Az egyes stációk egyelőre akadozva követik egymást, a lendület sokszor megtorpan a sötét üresjáratok miatt, amik többnyire technikai és nem gondolati jellegűek.

Az összeérés valószínűleg feszesebbé és karakteresebbé teszi majd az előadást, amitől talán a központi gondolat is világosabbnak mutatkozna. A jegy átvételekor a ruhatárban kis papírruhát adtak a néző kezébe, ami az előadás központi „szereplőjét”, vagyis az óriásruhát mintázta. Biztos jelnek vettem ezt az interaktivitásra, ezért mindvégig a kezemben tartottam, mint kiderült, feleslegesen, nyilván szuvenírnek szánták. Az előadás milyenségét is megmutatja kicsit a kivágott papírruha: humora beszippant, egyenetlen ritmusa kizökkent, várakozást ébreszt, majd ellanyhul, és végül tényleg csak egy óriási ruha képét visszük magunkkal.

Vö. Halász Tamás: Lelkek a vállfán 
Kutszegi Csaba: Kis női szalon 
Tóth Ágnes Veronika: Lélegző anyagok

Cím:  Budoár (egy női ruha látomásai),  Rendező:  Dombi Kati,  Szöveg:  Baka István,  Dombi Kati,  Gigor Attila,  Máthé Zsolt,  Díszlet:  Oldal István,  Jelmez:  Szűcs Edit,  Fazekas Szilvia,  Fénytervező:  Payer Ferenc,  Színészek:  Dankó István,  Dányi Viktória,  Sebestyén Tímea,  Kovács Lehel,  Kövesdi László,  Máthé Zsolt,  Said Tachiti,  Schönberger Ádám,  Rózsavölgyi Zsuzsa,  Simkó Beatrix,  Szabó Győző,  Tr. Szabó György,  Táncosok:  Dombi Kati,  Nagy Andrea,  Vislóczky Szabolcs,  Zambrzycki Ádám
Megítélt támogatás: 600 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
Az előadás bemutatására (2009)