Ultima Vez – Wim Vandekeybus: "nieuwZwart" / Trafó, BŐF 2009
2009.10.13.

Apokaliptikus hangulat, a testi-lelki korlátok kíméletlen feszegetése, zenés-táncos purgatórium. Az Ultima Vez az Őszi Fesztivál vendége volt, tagjai között két magyar táncossal, Mészáros Mátéval és Vass Imrével. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.

Wim Vandekeybus belga koreográfusnak komoly kultusza van Magyarországon a közönség és a táncosok körében egyaránt: a társulat eseményszámba menő vendégjátékai mindig teltházzal mennek, és minden évben vannak olyan fiatal magyar táncosok, akik próbatáncra utaznak hozzájuk. Jelen esetben a megfiatalodott,  kicserélődött Ultima Vez két hazai táncost, Mészáros Mátét és Vass Imrét tudhatja a sorai között, akikre aznap este, a "nieuwZwart" (újFeketeség) bemutatóján igazán büszke lehet a hazai publikum.

 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Hogy milyen végletek férnek meg az emberben, milyen extrém tudatállapotokat él meg valaki valóságosnak, és azt milyen módon lehet testen keresztül kifejezni, az – az eredetileg pszichológus végzettségű – Vandekeybust nyilvánvalóan mindig is foglalkoztatta. A test teljesítő- és tűrőképességének fejlesztése, a test határainak extrém tologatása, a színpadi kockázatvállalás szintén. A fizikai színház jelszava manapság igen népszerű, miközben ő már az 1980-as évek végén ezzel foglalkozott – nagyjából egy időben kezdte egy másik fizikai színházi legendával, a DV8-tel –, és a kitartó, alapos, kíméletlen, többnyire kifejezetten költői, ám olykor mégis egészen szenvtelennek tűnő kutatás látszik is a darabjain. Otthon van a szenvedésben, az extremitásokban, az agresszivitásban, a megaláztatásban és a tébolyban. De mindehhez persze nagyon könnyed, merész, játékos kedvű táncosok kellenek, hiszen a színpadi helyzetek profizmusát éppen az teremti meg, hogy nem aggódunk senki testi épségéért, akkor sem, ha éppen úgy tűnik, nyers élet-halál küzdelmeket asszisztálunk végig.

 

Az említett hazai táncosokon túl Tanja Marín Frindjónsdóttir, Dawid Lorenc, Bénédicte Mottart, Olivier Mathieu, Ulrike Reinbott prezentálja elegánsan, hogyan lehet testileg megkínozva, meggyötörve, végletesen lecsupaszított identitással létezni a színpadon. A színpadot szexuális erőszaknak áldozatul esett lények, záporozó ütések alatt görnyedő figurák, elgáncsolt, nagy robajjal zuhanó testek, élettelenül heverő, azonosságukat vesztett mintha-tetemek veszik birtokba. Az új bemutató legjellemzőbb mozgásformája a pörgés, zuhanás és ütés. A testek folyton teljes erővel egymáshoz, a földhöz vagy egy felfüggesztett fémfelülethez csapódnak, gyilkos játszmák folyományaként. Az áldozat- és hóhér-szerepek folyamatosan rotálódnak: lutri, hogy ki mivé válik éppen, csak a mechanizmus pontos felmutatása a fontos, nincsenek rögzített szerepek, karakterek, csak elkapott viszonyrendszerek, hatalmi gesztusok. A szenvedés testi oldala, sajátos ritmusa, természete most a vizsgálat tárgya, egy hűvös, az objektivitás illúzióját kínáló látószögből megmutatva: erre jó példa a magyar néptánc és egy haldokló test görcsös rándulásainak egymás mellé tétele.  

 

A díszlet egyedi, roppant látványos és funkcionális, de nem tudom elhessegetni azt a gondolatot, hogy olykor a giccset súrolja. Minden aranyban és ezüstben csillámlik, a kezdetben szinte karanténnak tűnő térben meztelen táncosok léptei zörögnek (az első látásra őszi avarnak tűnő) gyűrt, könnyű fólián, melybe bele lehet burkolózni: elrejt és kitakar, eltüntet és hangsúlyoz egyszerre. A domináns, óarany felület olykor teljesen elbújtatja a szereplőket, akiknek csupán emelkedő-süllyedő körvonalaik látszanak, mintha hullámok fodroznának egy vízfelületet. Máskor – a narrátor közreműködésével – bombaszerűen repülnek a fémes anyagok a színpadra, vagy éppen tűzfolyamként áradnak végig. Ami viszonylag kiegyensúlyozza a buja, barokkos látványt, az egy sor méretes, fellógatott, rozsdás vaslap, melyhez rendre hozzácsapódik a táncosok teste, fülsértő, tompa, karcos puffanással, máskor meg hatalmas ütésekkel hozzák játékba a szereplők. A jelmezek nem hangsúlyosak, (többnyire egyszerű overállok, sortok csupán), inkább a hiányuk a jelentős, a gyakori lemeztelenedés, mely mindig a teljes megalázottsággal, kiszolgáltatottsággal, testi szenvedéssel függ össze. Ez persze nem pajzán meztelenség, hanem sebzett, elemi lényükre redukált, megkínzott emberek csupaszsága. 

 

A képek forrása: PORT.hu (Fotó: Josep Aznar)
A képek forrása: PORT.hu (Fotó: Josep Aznar)
Az előadást kísérő dEUS zenéje jóval erőtlenebb és kevésbé érdekes, mint például az elementáris erejű Woven Hand – a Blush vagy a Puur című darabok zenei közreműködőjének – muzsikája volt. Hangosnak tagadhatatlanul hangos, de számomra mégis affektált, enervált és egysíkú. Ami viszont elég jól működik, az a bevonódás a színpadi eseményekbe: az előadás elején a zenészek azok – Mauro  Pawlowski, Elko Blijweert, Jeroen Stevens – akik komor, egyenruhás rendfenntartóként lépnek fel, zseblámpával keresve a szereplőket. Mint egy negatív utópia hősei, a kontroll fenntartóiként működnek, és ez nemcsak társadalmi kontrollt jelent, hanem a test feletti ellenőrzést is, hiszen van egy jelenet, melyben mintha egyenesen orvosi bevatkozást végeznének, kísérleteznének a szereplőkön. Közben azonban a kontrollvesztés diktálása is az ő hatókörükbe tartozik, hiszen a zene dübörgése irányítja az egyre agresszívabb pankrációt is. Az együttes a hátul, a levegőbe fellógatott, fekete, lebegő, tömbszerű színpadon játszik, mely az előadás során fontos díszletelemmé lép elő, a narrátor mászik, kapaszkodik, lóg rajta, mintha egy túlélőgyakorlaton lenne. A dobosnak különben van egy igazán látványos megmozdulása: hintőporban dobol, mely mindent ellepő, fehér porral árasztja el a levegőt, miközben egy eksztatikus állapotban lévő lány vonaglik körülötte. A decens, civil ruhás narrátor (Kylie Walters) szintén nem marad ki az eseményekből, hanem sodródik a táncosokkal: elfúló hangon kiabálja Peter Verhelst szövegét, lélekszakadva rohan, menekül, bújkál a takarásban, eltűnik és újra felbukkan, fellökik, de megbillen, és újra és újra folytatja. Mégis kilóg egy kicsit a sorból, leválik a darabról, sikolyai, lihegése, esései ellenére megmarad elegáns, zavart kívülállónak: a szöveg és a mozgás párhuzamosan fut egymás mellett, és hát a párhuzamosokról tudjuk, hogy nem szoktak találkozni…

Bár lenyűgöző a táncosok szuggesztív és merész munkája, és összességében impozáns a gigantomán előadás, furcsa módon mégsem maradéktalanul magával ragadó: ahogy telik az idő, telítődöm, és érzelmileg egyre kevésbé érint meg, ami történik. Talán azért, mert elkezd nagyon zavarni a szenvedés esztétizálása. A vágyott költészet helyett inkább pontos pszichológiai szakszótárt kaptam, glamúros aranyspray-vel lefújva. Ami nálunk még két évtized után is unikumnak mondható.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Őszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. sisso: Nem minden arany 
Lőrinc Katalin: Kegyetlen játékok, sztaniolba göngyölve 
Vécsei Anna: A kidolgozott testek pörgése 
Halász Tamás: Rémkép, sztaniolban 
Török Ákos: Felszín közeli élmények

Cím:  nieuwZwart (újFeketeség),  Rendező, koreográfus, látványterv:  Wim Vandekeybus,  Zene:  Mauro Pawlowski,  Művészeti asszisztens és dramaturg:  Greet van Poeck,  Táncos alkotók és előadók:  Tanja Marín Fridjónsdóttir,  Dawid Lorenc,  Bénédicte Mottart,  Olivier Mathieu,  Mészáros Máté,  Ulrike Reinbott,  Vass Imre,  Kylie Walters,  Zenészek:  Mauro Pawlowski,  Elko Blijweert,  Jeroen Stevens