A műsor első felében két Mozart-zongoraversenyt adtak elő Ránki Dezsővel; szünet után az elsőként felhangzó zongoraversenynél az éppen száz évvel később befejezett VII. (E-dúr) szimfóniát szólaltatták meg Anton Brucknertől, Kollár Imre vezényletével.
 Ránki Dezső |
Az Operettszínház bizony nem keltette a legragyogóbb benyomást hangversenyteremként. A kisméretű zenekar a kevésbé zengő színházi akusztikában – hiába viszonylag kisebb a betöltendő tér – a „semmibe” játszik itt, az a benyomásunk, hogy állandóan erőlködnie, forszíroznia kell azért, hogy jól hallható legyen (míg a nagyobb zenekar, mind majd látjuk, más módon szenvedi meg a színpad adottságait). Kegyetlenül hallatszik viszont a zenekar legkisebb szétszólása, intonációs megingása is. Ráadásul egyes hangszercsoportok, valamilyen akusztikai csomópontra kerülvén, aránytalanul erősebben szólnak. Nem kevésbé előnytelen az akusztika a szólózongora számára sem: telt zengés helyett valamiféle matt, tört fényű hangzásban van részünk; szerencsére ez alkalommal a szólista hallotta ezt, és játékának macskaszerű rugalmasságával, a hangképzés fokozott intenzitásával ellensúlyozta. Az eredményt nevezhetjük gyöngyházfényű zongorahangzásnak, amivel a zenekar hangzása nemességben sajnos nem vetekedhetett: bizony sok volt a szétszólás, csúnya belépés, tisztátalan unisono- vagy oktávmenet. A helyzet az, hogy igazán zavartalan zenei élményben a szólista szólószakaszaiban és kadenciáiban részesültünk: Ránki játéka itt kilépett kontextusából intenzitásával, eseménygazdagságával, tömörségével. És brillianciájával, így eszményien szép és sűrű, érzéki trilláival.
A K 414-es A-dúr zongoraverseny híresen melódiagazdag első tételét inkább csak a zenekari gyarlóságok felhőzték; a lassú tételben úgy láttuk, hogy a karmester mozdulatai túlságosan „szépek” és szélesek, hogy kisebb amplitúdójú, de differenciáltabb vezényléssel sokkal többet lehetett volna megszólaltatni a tételből. A zárótétel pedig inkább csak joviális volt, mintsem feszes, szellemes vagy akcentuált. A slágerszámba menő K 488-as A-dúr zongoraversenyben a nyitótételnek a tempóját kissé szájbarágósnak éreztem, ennek következtében a zenét feszültséghiányosnak és kicsit unalmasnak. Itt a klarinét éles, kissé kellemetlen hangszíne tűnt fel, míg a lassúban az egész fafúvóskar nem egészen tiszta, nem igazán szép összhangzása. A zárótételben pedig – unalmas már – mindent, ami váratlan, ami izgalmas, újra csakis Ránki Dezsőtől hallottuk.
 Kollár Imre |
Mosonszentmiklós leghíresebb gyermeke, a VII. szimfónia ősbemutatóját vezénylő Nikisch Artúr szerint Beethoven óta nem született ehhez a Bruckner-kompozícióhoz mérhető alkotás. Ha a kijelentést a szimfónia-irodalomra szűkítjük le, akkor is úgy tűnik, a nagyszerű Wagner-dirigens átaludta legalábbis Schubert nagy C-dúr szimfóniáját, Berlioz Fantasztikus szimfóniáját meg Brahms első két próbálkozását ebben a műfajban. Anton Bruckner egyik legmonumentálisabb „zenei dómja” (Molnár Antal) mindazonáltal jelentős, eredeti és jövőbe mutató kompozíció, még ha ezúttal ez nem is nyilvánult meg kellő szuggesztív erővel a hallgató számára. Ismételten meg kell jegyezni, hogy az adott akusztika a teljes zenei élmény kiváltásának eleve fő akadálya volt; a hegyi jellegű ültetésnek hála, a zenekart kétségkívül sikerült a színpadon elhelyezni, de jelentős része beszorult a proszcénium mögé, illetve a zsinórpadlás alá; így egyszerre haladta meg a hangtömeg a terem befogadóképességét, és tűnt mégis sápadtnak, erőtlennek. Pozitívumként érzékelhettük viszont, hogy a jóval nagyobb vonóslétszám határozottan jót tett a zenekari hangzás homogeneitásának, a Bruckner-zene jóval redundánsabb jellege pedig a karmester számára bizonyult sokkal testhezállóbbnak a Mozarténál. Ám a rutinos és lényegében kifogástalan vezénylés ellenére sem volt igazán magával ragadó ez az előadás, nem csupán az akusztika és a továbbra is nyersebb fafúvósok miatt (miközben a rezektől és a vonósoktól helyenként igen szép, puha-meleg vagy éppen erőteljes hangzásokat hallhattunk), hanem az igazi intenzitás, magával ragadó feszültségek és oldások, szuggesztív zenei folyamatok hiányában. Mindez meglehetősen erőtlen, izgalmakat nélkülöző előadásra vezetett. Talán majd máskor, egy másik környezetben.