Furcsa kimondani, mert első látásra nem egyértelmű, de a Bécsi Filharmonikusok Zubin Mehta vezetésével, a kínai Lang Lang zongoraszólájával amolyan népszerű műsort adott a bécsi Musikverein – ahogy mondani szokták – zsúfolásig megtelt Nagytermében. Ráadásul klasszikus felépítésű program volt, amennyiben egy bevezető jellegű, rövidebb nagyzenekari darab (Anton Webern: Passacaglia) után egy versenymű (Haydn: D-dúr zongoraverseny, Hob. XVIII:11) következett, a szünet után pedig egy reprezentatív, hosszabb és bonyolultabb zenekari mű (Bartók: Concerto) zárta az estét. De felfogható úgy is, hogy részben magyaros hangulat szerint állt össze a program, hiszen Haydn művének harmadik tétele a Rondo all’Ungherese címet viseli, és ez elvileg illene Bartókhoz. Legyen bárhogy is, annyi bizonyos, hogy évadnyitó estjükön közönségbarát hangon szólalt meg a zenekar és karmestere. A részben megérdemelt siker persze nem is maradt el.

Zubin Mehta

Az 1908-ban keletkezett Passacaglia a legnépszerűbb Webern-mű volt a szerző életében, és – sajnos? – az is maradt mindmáig. A nyolc ütemes, a zenekar különböző szekcióiban állandóan ismétlődő d-moll téma, a gazdag hangszerelés, a romantikus elomlások és kitörések, a sokféle szín, a nosztalgikus, elvágyódó intonáció miatt furcsa időutazást élünk meg: mintha Johannes Brahms úgy döntött volna, hogy még él egy évtizedet és megnézi, mi újság a Nap alatt. Ugyanakkor jellemzi Webern később szinte mániákussá vált szerkesztési hajlandóságát; már ebben az ifjúkori és korántsem szertelen darabban is minden hangnak megvan a maga szigorúan meghatározott helye, ám ez – ellentétben későbbi műveinek olykor talán túlzott vasszigorával – még nem teszi szárazzá vagy hideggé. Visszafogott izzás ez, hamu alatti parázs. Zubin Mehta a csodálatosan játszó zenekar élén éppen ezt emelte ki, de mintegy észrevétlenül. Alkalmam volt egy hónapja ugyanebben a teremben hallani a művet, ugyancsak első számként. Akkor a Gustav Mahler Jugendorchestra,  Jonathan Nott dirigálásával sokkal lassúbb tempóban, vontatottabban és valamiként jóval dekadensebben adta elő. Most frissnek, és ha nem is fiatalosnak, de olykor egészen üdének, mi több táncosnak hatott, és ez ugyancsak jót tett neki. Lenyűgöző volt, ahogy zenekar és vezetője felépítették a nem túl hosszú, mintegy tíz perces folyamatot. Bécsi zene volt ez, és még valami halvány humor sem hiányzott belőle.

A Haydn-versenymű szólistája, a manapság szinte fan clubbal rendelkező Lang Lang is nyilván hallott arról a bizonyos bécsi humorról, ezt különösen a harmadik tételben igyekezett a fejünkbe verni. Rettenetes az az ízléstelenség, ahogy ez a remek manuális adottságokkal bíró fiatalember nyúl a zenéhez. Nála minden beszédessé és illusztratívvá válik, egyfajta filmzenévé alakul, a legrosszabb mai trend szerint. Az első tételben még reménykedtem, hogy legyőzi alapvető színészi hajlamát, itt viszonylag korrekten, bár erősen önkényes tempóváltásokkal, túlszínezett pedálozással dolgozott. A második tételben aztán győzött a „klasszikusok diszkóritmusban” hangulat; Lang Langnak fogalma sincs a valód líráról, netán szenvedésről, nála minden festett vérzés, a fájdalom üvölt és nyüszít, nem pedig panaszosan megszólal vagy kicseng. Pianóinál nehéz elképzelni hangosabb szónokiasságot. Ráadásul a második tételben a megírt kadencia helyett valami feltehetően maga által összeeszkábált, förtelmesen posztromantikus giccset adott elő, sok visszhanghatással, sok úgynevezett puha billentéssel, elhaló hangokkal, mintegy nem is egy hattyú, hanem egy pillangó halálaként. Lang Lang sikeres, világhírű művész e pillanatban, az állítólag konzervatív Bécs egyik üdvöskéje. De voltaképpen nem más, mint a tévesen értelmezett multikulturalitás és a giccsig csavart politikai korrektség szerfölött piacképes terméke. A giccs persze a kulcsszó, és a közönség kiapadhatatlan, még a konzervativizmusát is felülbíráló giccs-igénye működteti – feltehetően már nem túl sokáig, talán még tíz évig – ezt a velejéig hazug és kissé felelőtlen, minden ízében trendi-posztmodern, azaz stílustalan és hagyomány nélküli, vagy a tradíciót tévesen felrúgó művészetet.

Lang Lang

Bartók Concertója volt hivatott megmenteni az estét, és ezt tulajdonképpen meg is tette. Mehta ezúttal is kívülről vezényelt, és aligha vitatható, hogy remekül ismeri a darabot. Tempói elevenek voltak, különösen a második tétel sikerült e téren remekbe. A zenekar káprázatos technikával, minden szekciójában megfoghatatlan tökéllyel játszott, a réz- és fafúvóskarnál jobbat még álmodni sem könnyű, a vonósok meg évtizedek óta köztudottan olyanok, amilyenek. Vagyis csodálatosak. Mehta – akár Lang Lang – elsősorban illusztratív jellegű muzsikus, ám ez most inkább előnyére szolgált a zenének, különösen az olyan szakaszokban (a negyedik tétel a legjobb példa erre), amelyek már a szerzői szándék szerint is elmesélnek egy történetet. De Mehta nem esik túlzásokba, és noha a darabot ebben az interpretációban elsősorban a pompás, fényes hangzás, a színgazdagság jellemezte, soha nem vált aránytalanná a zenélés, soha nem valaminek a rovására léptek előtérbe a mű bizonyos tulajdonságai. Persze a nagy, tragikus pillanatok (legkivált a harmadik tételben) elmaradtak, vagy legalább is háttérbe szorultak, de egészében mégis nagyszerű, ha nem is ihletett, olykor hangzatosan üres, ám mindenképpen átgondolt és technikailag kikezdhetetlen előadást hallottunk.