30 éves a Kollektív Ház, Miskolc, 1979–2009 / Miskolci Galéria
2009.10.06.

A hetvenes évek közepén előfelvételisként a honvédség kötelékében szolgálatot teljesíteni nem jelenthetett túl inspiráló szellemi közeget. Mégis itt fogant meg néhány bajtárs fejében az a gondolat... ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.

...amelyről akkor maguk sem sejtették, hogy a kortárs építészet történetének kihagyhatatlan fejezetét nyitja meg.

 

Részletek a kiállításból
Részletek a kiállításból
Ők maguk két jobbraát között valószínűleg korántsem érezték a pillanat emelkedettségét. Néhány építészhallgató elhatározta, hogy az egyetem elvégzése után is együtt akar maradni: lakni, élni, dolgozni. Bizonyára közrejátszott ebben a katonaság bajtársias légköre éppúgy, mint a beat-nemzedék ábrándja, vagy a még korábbi előképek: a szerzetesi közösségek, művésztelepek, kibucok, kommunák; sőt ott volt jó példaként az úttörőmozgalom, vagy utódja, a KISZ. Szervezett keretek között telt abban az időben az élet, s ennek innen, a XXI. század anarchiájából visszatekintve nemcsak bája, előnye is volt jócskán.

 

A kollektív lét eszméjének ilyesfajta ideálja sokunk fejében megfordult ifjúkorunkban, majd rendre el is vérzett a realitás csatamezején. A lelkes építészekkel kivételt tett az élet. Az még természetes, hogy az egyetemi évek alatt elhatározásuk csak izmosodott, szellemi horizontjuk kitágult. A Bercsényi kollégium szellemi centrummá vált - progresszív zenei, képzőművészeti események legendás helyszínévé amellett, hogy az új generáció építészetről vallott elvei sem a tervgyárak sematizmusát követték.

Az építész gondolkodásra ítéltetett: miközben alkot, voltaképpen a teremtést mímeli, szükségszerű tehát, hogy a dolgok mélyére ásson. A tervutasításos rendszer persze mindezt nem várta el, az állami tervezőintézetek lakótelepek tömeges tervezésére alkalmaztak bér-rabszolgákat. Ám már akkor is nyíltak rések a rendszeren, ilyen volt például az akkortájt létrehozott Építész Mesteriskola, számos kiváló tanárával. Innen indul a másik szál, amely a szocialista tervgazdálkodás labirintusában a Kollektív Ház bejáratáig vezetett: a mesterkurzus miskolci vezetője a legendás építész, Plesz Antal volt, aki az egyetemen tanított funkcionalista-racionalista eszmék átadása helyett az egyéniség szabad fölfedezésére helyezte a hangsúlyt. Tanítványai közül Ferencz István és Bodonyi Csaba lettek a hetvenes évek végén kialakult építész-műhely központi alakjai, az ő kezük alatt nőtt fel az az építész generáció, amelynek tagjai nem épületeik stiláris hasonlósága okán, hanem az építészeti, várostervezési feladatok azonos megközelítésmódja miatt sorolhatóak egy irányzathoz.

A személyes és a szellemi feltétel mellett egy közösség létrejöttéhez mindenképpen szükséges egy hely, amely azt gondolataival együtt befogadja.  A történetben itt jut szóhoz a szerencse. A társaság egyik tagja miskolci volt, és munkát keresvén azzal a meglepő lehetőséggel szembesült, hogy az Északterv nem csak őt, de akár harminc építészt is szívesen fogad. A város hajlandónak mutatkozott arra, hogy a leköltöző építészeknek saját otthont épít, a paneles épületre kiírt tervpályázatot Bodonyi Csaba nyerte, így épült fel másfél év alatt a garzonlakásokat és a földszinten egy nagy közös teret tartalmazó épület. Az épület nem csak szociális, hanem építészeti kísérlet is volt a paneles építés humanizálására. A közösségi tér létrejötte egyéni lemondáson alapult – ez ma már elképzelhetetlen lenne –: a lakások nappalijának rovására mindenhonnan lecsippentettek kb. tizenöt négyzetmétert. Ez a közös tér szolgálta a közös létet, de a rajzasztalok mellett a közös karácsonyi asztal is itt kapott helyet, s emellett minden család rendelkezett privát szférával is.

A tagok külön-külön dolgoztak, ki-ki saját stílusában. Ami közös volt, az a kérdésfeltevés módja, egyáltalán a kérdés feltevésének szándéka, a makacs kommunikáció a holt anyaggal, míg az meg nem adja magát, és megmutatja humánus arcát.

Az eltelt harminc évet felidéző miskolci kiállítás maga is feltűnő gondolati tisztasággal szerkesztett. A bejárattal szemben felnagyított archív fotó: a kollektív ház akkori bejárata Leonardónak az emberi arányokat a geometrikus összefüggésekkel összevető rajzával fellobogózva. A terem bejárat melletti végfalán bevezetésképpen a Miskolci Építész Műhely négy generációjának fekete-fehér képekkel illusztrált kronológiája – a Ház akkori fiatal lakóinak gyermekei mára felnőttek, s közülük nem egy művészi pályára lépett. A nagyterem egyik hosszanti oldala mentén felépítették a kollektív ház sematikus metszetét, s benne egy kis enteriőrt rajzasztallal, skiccpausszal, ebédlővel, borral. Mellette lefüggönyözött kis fülkében egyszemélyes vetítőterem, ahol Vitézy László Kollektív Ház című dokumentumfilmje pereg.

Az egyik falon tehát maga ház, szemben vele a munkák: a hely és a szellem néz egymással szembe. A tablókat a tagok állították össze saját munkásságukról, tanulmányozásuk során kirajzolódik, milyen szerteágazó utakon jutottak el az építészet magas színvonalú műveléséhez. A végfalon pedig az úgynevezett negyedik generáció, az időközben felnőtt gyerekek munkái, szobrok, grafikák, építészeti tervek. A termet a megnyitó napján megtöltötték a kronologikus tablóról megelevenedett arcok, az újságíró kellemetlenül kívülállónak érezte magát. Pedig éppen a kívülálló számára szolgál a miskolci kollektív ház példája tanulságul: bármifajta szellemi viaskodás csak akkor jár eredménnyel, ha állandó párbeszéd kíséri.

A szerző felvételei
A szerző felvételei
Habár a házat mára privatizálták, és az akkoriak közül már csak három család lakja, a párbeszéd a kiállítás kapcsán (is) tovább folytatódik, alkalmasint a kívülállók részvételére számítva. A megnyitó napján rendezett konferencián a Miskolci Építész Műhely tagjai közül osztották meg néhányan gondolataikat egymással. Egy másik generáció perspektívájából nézve feltűnő és irigylésre méltó, ahogyan ezek az emberek nem szűntek meg azóta sem faggatni a világot. Úgy tűnt, pályafutásukkal történetet írnak mindannyian, s ehhez talán a közösen eltöltött tizenegynéhány év adta az ihletet és a kitartást. Ahogy az Ybl díjas Golda János fogalmazott: két fogalom mentén lehet a ház szellemiségét megragadni: beavatódás és beavatkozás. Az önmagát épphogy felfedezett fiatalember igénye és kötelessége, hogy egy közösség tagjává váljon, és a készsége arra, hogy ezt a közösséget a maga eszközeivel formálja. Ennek teremtett a Kollektív Ház keretet – s az azóta eltelt idő bizonyítani látszik: keretek nélkül nincs közösségi lét, sem közös akarat.

Furcsa paradoxon, hogy épp a szabadság ígéretével érkező rendszerváltás bomlasztotta szét a kollektív létet. A mai építész generáció otthon kattogtatja az egeret, és az interneten kommunikál. A tíz évvel a miskolci példa után, a nyolcvanas évek végén hasonló felbuzdulással vidékre költöző barátaim egy év után szétváltak, közülük néhányan egy kis faluba bújva tartják életben egymást és az illúziót, hogy lehet közösen élni. Jó lemenni hozzájuk, gyönyörű vidék, harmóniával teli – igazi menedék közösségi remetéknek. Miskolc randa iparváros volt a legvadabb szocializmus idején, sokan saját bevallásuk szerint évekig csak az Északterv és a lakótelep közötti útvonalat ismerték belőle, mégis kitermelt valamit, ami ma szinte elképzelhetetlen: pozitív alkotó energiát, ami a rendezvény tanúsága szerint máig ható muníció azok számára, akik részesültek belőle.

A kiállítás megtekinthető 2009. november 21-ig.

Szerző: Zöldi Anna
Kiállítás:  Kollektív Ház, Miskolc, 1979-2009 ,  Helyszín:  Miskolci Galéria, Rákóczi-ház,  Időpont:  2009. október 3 - november 21.,  Társrendező:  Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Építészeti Kamara
Megítélt támogatás: 800 000 Ft
Támogató: Építőművészeti Kollégium
A kiállítás megrendezésére és a hozzá kapcsolódó katalógusra (2009)