13. Filmemlékezet Fesztivál / Örökmozgó
2009.10.04.

Az Örökmozgóban szeptember végén négy napon keresztül a rendszerváltás filmjeit láthatta a közönség. Záróakkordként példának okáért arról, hogy a kelet-európai félholt lelkeket miként kerítette hatalmába a vadnyugat. HUNGLER TÍMEA ÖSSZEFOGLALÓJA.

A húsz éves rendszerváltás apropóján az Örökmozgóban kerekasztal-beszélgetésekkel egybekötött filmvetítések zajlottak. Az utolsó napon Elbert Márta dokumentumfilmes beszélgetett az időszakról Tanner Gáborral, aki nyitó gondolatként felvetette, hogy a „civil kurázsi” mintha a nyolcvanas évek óta eltűnt volna az országból. Elbert szerint a „bátrak” azóta is fellépnek, ha valami nem tetszik nekik, de abban igazat adott vitapartnerének, hogy 1988-89 tájékán valóban komoly lelkierő kellett ahhoz, hogy valaki az emberi szabadságjogok védelmében kiálljon. A dokumentumfilmes kiemelte, hogy olyan időszak, mint 1989, csak száz-kétszáz évenként fordul elő egy nemzet történelmében – ilyenkor az emberek egy időre „jók lesznek”, szolidárissá válnak a másikkal szemben. Szerinte 1848 vagy 1989 ilyen rendkívüli időszak volt, és az a „normális üzemmód”, ahogy most élünk.

Arra mindketten emlékeztettek, hogy civilek nélkül a rendszerváltás nem jöhetett volna létre, ehhez azonban az is kellett, hogy a kül- és belpolitikai klíma megváltozzon (a Bős-Nagymarosi vízlépcső építése ellen politikamentesen is fel lehetett lépni; Gorbacsov megjelenése a Szovjetunióban szintén előrevetítette a változásokat).

A következő témakör a beszélgetés után játszott két mozit is érintette: a résztvevők a kelet-európai nemzeteknek a kapitalizmussal ápolt furcsa viszonyát tárgyalták ki. Elbert emlékeztetett arra, hogy negyven évig éltünk szocializmusban, és csak háromévente mehettünk nyugatra, így csak a szépet és a szabadságot láttuk az országhatáron túl: szerinte nem gondoltuk végig, hogy mivel jár gazdasági értelemben, ha megtörténik a váltás. A taxisblokádnak köszönhetően értette meg a közvélemény, hogy úgy is felemelhetik a benzin árát, ha előtte nem ezt kommunikálta a kormányzat.

Tanner az alternatív média rendszerváltásban betöltött szerepét emelte ki, és arról kérdezte vendégét, hogy szerinte lesz-e valaha olyan médium a sajtóban, amelyre úgy tekintünk majd, mint anno, a nyolcvanas évek végén a Fekete Dobozra. Elbert szerint ma már „nincs tegnap”, a fél nyolcas tévéhíradó a net korában nyolcra elavul – majd megjegyezte, hogy azon is csodálkozik, hogy ennyi ember gyűlt össze a beszélgetésükre, mivel egyetemi oktatóként az a tapasztalata, hogy a diákjai zöme úgy tekint a rendszerváltásra, mintha legalábbis 1910-ben zajlott volna. Konklúzióként a dokumentumfilmes arra jutott, hogy azok számára, akik már a szabadságba születtek bele, nem érték a szabadság, mivel nem tudják, hogy milyen diktatúrában élni.

Menekülés a Szabadság moziból
Menekülés a Szabadság moziból
A beszélgetést követő két mozi hősei azonban jól ismerték a diktatúrát és a diktatúrával járó szankciókat. A lengyel film, a Menekülés a Szabadság moziból főhőse, a valamikori színházkritikus (Janusz Gajos) példának okáért a Főcenzori Hivatal vezető munkatársaként dolgozik. Szürke, munkás hétköznapjait egy álmos délután váratlan esemény zavarja meg – a Szabadság moziban egy lengyel melodrámában a színészek fellázadnak a szerepük ellen, és kiszólogatnak a vászonról a nézőknek. A kulturális osztály és a Művelődési Minisztérium őrjöng, ráadásul tanácstalan is – a főcenzor-színházkritikus csak úgy tudja elsimítani a helyzetet, hogy munkatársával hónapokra előre felvásárolja az összes jegyet az előadásokra.

Hogy a tartalmi kivonatban Woody Allen klasszikusára, a Kairó bíbor rózsája című filmre ismerünk rá, nem véletlen. Rendezőnknek azonban van annyi stílusérzéke, hogy még mielőtt bődületes plágiummal vádolnánk, maga is megidézi az amerikai filmet (részleteket látunk belőle, mi több, egy ponton még össze is keveredik a Szabadság mozi vásznán a lengyel melodráma és az amerikai édesbús komédia). Wojciech Marczewski mozija ironikus, groteszk módját választja a düledezőben lévő rendszer kritizálásának – a szellemet már nem lehet visszatuszkolni többé a palackba: a nyugat kérlelhetetlenül „begyűrűzött” Lengyelországba, a vászonra, mely ez esetben természetesen az ország metaforája.

Jampecok
Jampecok
Az orosz Jampecok című mozi szintén a Nyugat hatása alá kerülő kelet-európaiakról szól. A helyszín az ötvenes évek Moszkvája, ahol néhány fiatal a sokak által a rock’n’roll legtisztább formájának tartott rockabilly és a hozzá tapadó jampec-kultúra bűvkörébe kerül. A komszomol és a mozgalmi dalok időszakában ez nem kis vállalás – hőseink, amikor zselével lövik be a sérójukat, csőnacit húznak, gumitalpú cipőbe bújnak, vadító színekben pompázó nyakkendőt kötnek, vagy éppen tűsarkakban tipegnek a korzón a lófarkukat lóbálva, büszkén feszítve a hordószoknyájukban, magát a szocialista rendszert köpik szemen, vagy legalábbis provokálják.

Valerij Todorovszkij filmje az orosz Made in Hungária, magyar rokonához hasonlóan profi, szórakoztató musical a javából. Merthogy – bármily ijesztően is hangozzék – a Jampecok bizony musical. Ha nem oroszul dalolnának benne, valószínű, hogy már régen világkarriert futott volna be: a zene remek, a történet bájosan és önironikusan együgyű (szerelemmel, balkézről fogant gyerekkel, bandázással, lázadással, bénázással, felnőtté válással), az operatőri munkáról csak szuperlatívuszokban lehet szólni, a színészek pedig nagyon értik a dolgukat. Ráadásként a film úgy kritizálja az egykor volt kommunista rendszert, hogy közben azt sem felejti el bemutatni, hogy a vágyott nyugati létforma sem maga a Kánaán. Lehet, hogy a szovjet jampeceknek – bátorságuknak és önazonosságuknak köszönhetően – még Amerikáig sem kell eljutniuk, hogy szabadok legyenek.

Helyszín és időpont:  2009. szeptember 17-30., Örökmozgó,  Támogatás:  egyelőre nincs adat