Ligeti György: Le Grand Macabre / English National Opera, London
2009.10.05.

Ligeti György extravagáns és bizarr operáját a nagy rajongótáborral rendelkező katalán La Fura dels Baus látványszínház állította színre a londoni Coliseumban. KOZA KAROLINA ÍRÁSA.

Ligeti maró gúnnyal megírt társadalomkritikájával tökéletes összhangban van a Bosch-t idéző, hatalmas meztelen nőt formázó díszlet és az arra kivetített apokaliptikus képek.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból. Fotó: Stephan Cummiskey

Az 1974-77 között írt Le Grand Macabre mára biztos helyet vívott ki magának az operaházak repertoárján. Jelentősége fanyar humorában rejlik, amely tükröt tart a XXI. század eleji társadalomnak. Az elénk tárt kép kellemetlen igazságokat mutat: a viszálykodó pártok nézetei érdekelvűek, önimádó ambíció vezérli a politikusokat és az ország vezetőit. A korlátolt és önző emberiség manipulálható, kapcsolataink hamisak, fantáziánk beteges. A groteszk történet maró gunyorossága, még inkább újszerű és lázadó zenéje a legmeghatározóbb tapasztalattá teszi, amely egy operában érheti az embert.

Fotó: Stephan Cummiskey
Fotó: Stephan Cummiskey
A mű négy színből és két felvonásból áll. Története a belga avantgárd drámaíró, Michel De Ghelderode 1934-ben írt Le Balade du Grand Macabre című darabján alapul. Ligeti György és társlibrettistája, Michael Meschke német nyelven fogalmazták meg az eredeti librettót, de a legtöbb operával ellentétben speciálisan a nyelvi rugalmasság figyelembe vételével, úgyhogy néhány hang megváltoztatásával a darab bármely nyelven előadható. Az operát svédül, angolul, franciául, olaszul és magyarul is énekelték már.

Fotó: Stephan Cummiskey
Fotó: Stephan Cummiskey
Az első bemutatót a stockholmi Svéd Királyi Operában Meschke rendezte, s ez az egyetlen produkció, amellyel a perfekcionista Ligeti elégedett volt. A hetvenes évek szabadosságát kigúnyolva a darab szerelmespárját eredetileg Spermandónak és Clitoriának nevezték, ám a trágár humor sokkolta a közönséget, úgyhogy 1996-ban Amando meg Amanda névre keresztelték át őket. Az opera átdolgozott változatát 1997-ben Salzburgban adták elő Peter Sellars rendezésében – Ligeti azonban ezúttal elhatárolta magát a darab posztnukleáris jövőábrázolásától. Ennek a produkciónak kellett volna megnyitni ’97-ben a Londoni Királyi Operaházat is, ám vezetői az utolsó pillanatban meggondolták magukat. Most, bő tíz évvel később, Ligeti halálának harmadik évfordulóját követően, a le Grand Macabre-t hat előadás erejéig Londonban is színre vitték. (Csak hogy lássuk, a világ mekkorát változott azóta: a prűd angolok tíz éve nem akarták előadni Ligeti operáját, ma viszont a Tate Modernben megrendezett Pop Art kiállításon Jeff Koons és Cicciolina pornófelvételeit is habozás nélkül bemutatják...)

Fotó: Stephan Cummiskey
Fotó: Stephan Cummiskey
Ezek után különösen meglepő, hogy a harminc éve működő La Fura dels Baus hátborzongató multimédia bemutatója teltházat produkált. Az előadás az operát keretbe foglaló vetítéssel kezdődik. A persziflázs a képzelt „Brueghelland“ lakóiról szól, ám sem Ligeti, sem a La Fura nem hagy kétséget afelől, hogy hol is játszódik valójában. A ritmikus hangokból álló, tizenkét autódudán játszott nyitány világossá teszi: a helyszín a forgalmas utak és dugók jelen világa. A leeresztett függönyön, akár egy mozivásznon, rendetlen szoba jelenik meg: az asztalon pizzásdobozok, poharak, egy teli hamutál. A kamera egy Big Mac(abre)-re közelít. Kéz nyúl érte: egy molett nő (akárha Bridget Jones hétvégéjét parodizálná) a hamburgerbe harap, majd cigarettázva, bort kortyolva bámulja a televíziót. Amikor előrehajol, a függöny felmegy, s a színpadon egy ugyanolyan pózban előredőlő, óriási, üvegszálból készült női test alkotja a díszletet. Körülötte, rajta, benne zajlik az előadás.

Fotó: Stephan Cummiskey
Fotó: Stephan Cummiskey
A történet maga akár az akciófilmek paródiája lehetne: a világ megsemmisítésére törekvő gonoszt a hős és tudós barátja fékezi meg, megmentve az emberiséget, az uralkodót és a szerelmeseket… Csakhogy Ligeti hőse egy alkoholista antihős; barátja, a tudós asztrológus, egy transzvesztita, akit szadomazochista felesége terrorizál. A két kéjsóvár szerelmest a jelmeztervező a szintén vitákat kiváltó, Magyarországon is járt Bodies kiállításra emlékeztető, hússzínű izmokat és inakat ábrázoló egyenöltözékbe bújtatja. A tömeg által éltetett herceg játékszer az egymás fenekét markolászó politikusok és a titkosszolgálat embereinek kezében. Az éjféli apokalipszissel fenyegetőző Nekrotzar a megalomániás diktátorok paródiája. Itt is, ott is felhangzik egy-egy ismerős dallam. Ligeti belebabrál a legismertebb zeneszerzők műveibe: rövid részleteket használ fel Mozart, Rossini, Verdi, Wagner és Offenbach szerzeményeiből és kifigurázza az avantgárd zeneelméleteket is.

A képek forrása: English National Opera. Fotó: Stephan Cummiskey
A képek forrása: English National Opera. Fotó: Stephan Cummiskey
A második felvonás nyitánya csengőkön zendül fel. A vetítés megismétlődik: egy ajtón csengetnek eszeveszettül. A nő, aki a földre itta-ette magát, megpróbál odakúszni, hogy kinyissa. A kamera a háta mögé kerül, a függöny felgördül: a forgószínpadon ezúttal egy hatalmas hátsóval szembesülünk. A látvány Hieronymus Bosch triptichonjára, a Gyönyörök kertjének jobb oldali képére emlékeztet. Később a gömbölyű fenék két oldalra kinyílik, mint egy kétszárnyú kapu, láthatóvá válnak a belek, melyekből kesztyűs kezek nyúlnak ki, majd - mint undorító bélférgek - előkúsznak a titkosrendőrség tagjai. A világ úgy menekül meg, hogy a hős a gonoszt is rábeszéli az ivásra. Diszkójelenet parodizálja a mai szórakozóhelyeket. A szereplők Michael Jackson táncbetétjeit utánozzák, karikírozzák a populáris tehetségkutató versenyeket, majd a londoni járőrök, a bobbyk is megjelennek. Ekkor éjfélt üt az óra, hatalmas apokaliptikus képeket, lobogó tüzet, vonagló testeket, menetelő csontvázakat vetítenek a díszletre. Ez azonban mind semmi a zenéhez képest: hajmeresztő dobszólók, hátborzongató polifóniák zendülnek fel s a rézfúvósok baljós zenéje a kozmikus világvégét sejteti. Az irritáló feszültség egy hamisan zengő passacaglia-val oldódik fel, amely Ligeti gunyoros tanulságát úgy fogalmazza meg „Legyünk vidámak, hisz’ nem tudni, meddig élünk!”

A La Fura még meghökkentőbb ötlettel összegez: a leeresztett függönyön görcsös grimaszba torzul a kivetített női arc, majd a már ismert kéz ezúttal egy vécélehúzóhoz nyúl. Legvégül a mosdó feletti tükörből huncut szemek mosolyognak a nézőre.

Szerző: Koza Karolina
Szerző:  Ligeti György,  Cím:  Le Grand Macabre,  Librettó:  Ligeti György, Michael Meschke,  Vezényel:  Baldur Brönnimann,  Rendezők:  Alex Ollé, Valentina Carrasco,  Díszlet:  Alfons Flores,  Videó:  Franc Aleu,  Jelmez:  Lluc Castells,  Fény:  Peter van Praet,  Szereplők:  Susanna Andersson, Susan Bickley, Andrew Watts, Wolfgang Ablinger-Sperrhacke, Pavlo Hunka, Frode Olsen, Daniel Norman, Simon Butteriss, Rebecca Bottone, Frances Bourne